Hazafelé a kocsiban elmeséltem egy rémtörténetet, és képzeld, Boriska sírva fakadt! – lelkendezik nagylányom délután, az iskolából hazaérve.

– És mit meséltél?
– Hát, hogy egy kisfiúnak, Józsikának kivették a máját, bepanírozták, kirántották és megették. Aztán másnap reggel Marcika (aki megette) ott ült az asztalnál kivágott májjal, minden csupa vér volt, és egy hang azt mondta: „Nem kellett volna megenned a májamat!”
– Jesszusom! Ez nemcsak förtelmes, de elsőre értelmetlennek is tűnik! Nem csodálom, hogy szegény Boriska megijedt. Kitől hallottad?
– Annától!
– Mi?! Ezt el sem hiszem. Az egyik legcsendesebb, legszerényebb kislány az osztályodban.
– Igen, és Zsolt újra és újra elismételte a történetet, pedig mondtuk, hogy elég, mert Boriska sír, de nem hagyta abba. Végül befogtuk a száját – teszi hozzá a fiam.

Gondolkodom, mennyire kapjuk fel ezt a témát otthon. Nagylányom érzékelhetően az első adandó alkalommal rázúdította az őt nyomasztó sztorit a többiekre. Maga is rémült, éjszaka felébred, odabújik mellém. Sokáig nem tud visszaaludni.
Másnap Zsuzsával, Boriska anyukájával telefonálunk. Szóba jön a rémtörténet. Azon töröm a fejem, miként fogok ebből pszichologizálás nélkül kimászni. Szerencsére Zsuzsának van egy bölcs Lenke nénije, aki elmesélte neki, hogy annak idején a gyerekei a gyülekezeti táborokból hozták haza a legmocskosabb szavakat, vicceket, történeteket. Lenke néni szerint az ilyen idős gyerekek fantáziájában szent és profán, jó és gonosz különös egyveleget alkot. Mintha vonzaná egymást a két pólus, mintha azok állandó kiegyenlítődésre törekednének. A jó nem létezik gonosz nélkül. Nehéz elképzelni a végtelenül jó Istent ellenpont nélkül. Az egyházi iskolában tanulók egész nap Isten szentségéről hallanak. Meg hogy jónak kell lenni. Kint a szünetben meg elmondják egymásnak az ocsmány kis vicceiket. Különben elvész az egyensúly.
C. G. Jung, neves pszichoanalitikus – felmenői között számos lelkésszel – gyermekként kényszeresen illetlen, csúnya dolgokat képzelt el a templomban. Felnőtt gondolkodóvá érve felvetette, vajon valóban létezik-e a keresztények tökéletesen jó Istene, illetve olyannak létezik-e, miként a teológia beállítja. Komoly könyveket adott ki e témában.
Kisiskolás gyerekeink, úgy látszik, a maguk természetességében oldják meg a problémát.
Különben meg jó látni a másik arcán tükröződő rémületünket. Ha a másik retteg vagy undorodik, akkor az én félelmem, undorom is jogos. Nem én vagyok a gyáva, a kényes, hiszen más is borzong. Most már együtt viszolyoghatunk az élet visszásságain.
Teszik ezt felnőttek is szép számmal. Jól elcsámcsognak a másokkal megesett furcsaságokon, baleseteken, vagy éppen jót röhögnek a másik szerencsétlenségén.
Gondolkodom, vajon mi, keresztények, milyen életkorban nyomjuk el magunkban a feltörő illetlen, netalán hitetlen gondolatokat, kételyeket. Mondjuk Mária szeplőtelen fogantatására, a test feltámadására, az örök életre vonatkozóan.
Egy kisiskolás egyszerűen megéli, hogy szent és profán együtt létezik. A kamasz merészen kérdez. Sőt, megkérdőjelez. És mi, felnőttek? Jó esetben nagyvonalúan felülemelkedünk az ellentmondásokon, vagy amit annak vélünk. Rosszabb, ha egész életünkre úgy maradunk, hogy másokban botránkozunk meg. Vagy egyáltalán nem is gondolkodunk, nem is kérdezünk semmit.

Következő nap reggel én szállítom iskolába a gyereksereget.
– Anya, mondhatok egy viccet? A cserkésztáborban hallottam. Ne félj, nem ronda! – kérdi a lányom óvatosan.
– Ácsi! Először halkan, nekem.
– Mórickához így szól a szomszéd néni: Hallom kistestvéred lesz! Móricka berohan az anyukájához: Anya hol van a kistestvérem? Anyuka: A hasamban! Móricka szomorúan kullog vissza a szomszédhoz: Á, nem lesz. Anya felfalta!
Hát, ez talán még belefér…