„Már olyanok vagyunk, mint a gépek. Morzsolgatjuk a mindennapokat, és semmi más nem számít, csak a gyerek! De hát én is ember vagyok, nem tudok mindig úgy viselkedni, hogy jaj, csak a gyereknek jó legyen, ő ne sérüljön” – tör ki egy nagyon gondos anyukából az indulat.

Minden anyának megvan a maga története, amiért bizonytalan saját gyermeke nevelésében. Amiért kompenzál, és mindent meg akar adni, mégis elégtelennek érzi magát anyaságában. Léteznek azonban társadalmi szintű folyamatok, melyek kiszolgáltatottá teszik a mi generációnk számos női szereplőjét.

A háború után nagyszüleinknek (miközben ujjáépítették az országot) nem volt más választásuk, mint taníttatni gyermekeiket – szüleinket. A boldoguláshoz a nőknek férfi módjára kellett teljesíteniük. Sőt, gyakran még többet követeltek tőlük – bizonyítandó rátermettségüket. Vajon egy olyan nő, akinek egész életében férfiakkal kellett versenyeznie, milyen károkat szenved nőiségében, anyaságában?

Mellesleg – valahogy – megszülettünk mi. Tervezett gyerekek, akiknek jövetelét a munkához, pályához igazították. Tehették. Már elterjedtek a fogamzásgátló eszközök. Világra jövetelünket követően anyáink boldogan nyugtázták, hogy végre ezt a kötelezettségüket is lerótták. Majd siettek vissza a munkahelyükre, hiszen mindenki ezt várta tőlük. Rólunk a bölcsődék, pótmamák gondoskodtak. Csoda, ha a mai harmincasok/negyvenesek nem mernek felelősséget vállalni? Nem mernek/mertek gyereket vállalni?

Nem, hiszen az ősbizalomban sérültünk. Anyáink megszülték a kötelező kettőt. Senki sem bíztatta őket több gyermek vállalására. Kivéve a katolikus egyházat, aminek a társadalmi jelentősége a nullához közelített azokban az időkben.

Szigorúan steril, kórházi körülmények között jöttünk a világra. Orvosok tervezték meg a folyamatot – jobb esetben. Paraszolvencia hiányában – magára maradt a vajúdó asszony. Csoda, ha mi nem akarjuk kórházban, hideg orvosi asszisztenciával világra kínlódni utódunkat?

Nem szeretnénk már a szüléskor traumatizálni gyermekeinket. De ezt sem mindig tudatosan tesszük. Ösztönösen kerüljük azt a helyzetet, melyben mi magunk tarumatizálódtunk csecsemőként. A szoptatást nem preferálták. A kórházban három óránként kiosztottak bennünket, majd a kötelező szoptatási idő leteltével kenyereskocsikhoz hasonló szállítókon, piramisokat építve bepólyált, apró testünkből visszatoltak bennünket a megőrzőbe ordítani. Néhány hónap elteltével már gyümölcsöt, főzeléket ettünk. S anyáink büszkén mondogatták ismerőseiknek, milyen szépen fejlődünk. Csoda, ha mi annyit kinlódunk a szoptatással? Vagy, ha egyesek képtelenek elegendő mennyiségű tejet adni csecsemőiknek, mások meg még hároméves gyereket is ciciztetnek?

Mintát követünk, vagy túlkompenzálunk. Csak éppen természetesen nem tudunk viselkedni. Testkontaktust csak a rövid ideig tartó szoptatások során tapasztaltunk. Anyáinkat arra tanították, ha felveszi a síró babát, akkor később már nem lesz nyugtuk tőle. Talán sajgó szívvel, de lelkiismeretes szabálykövetésből hagytak bennünket a kiságyban kezdettől fogva ordítani. Az sem véletlen, ha mi annyira kedveljük a hordozókendőt, és rövid ideig sem bírjuk elviselni kisbabánk nyöszörgését. Így átélhetjük az elveszettnek hitt érintést, az egység biztonságát. Mások viszont nem képesek átölelni gyermekeiket, hiszen maguk sem tapasztalták meg a karban levés, a megtartás csodáját.

Velünk minden mellesleg történt. Minden más fontosabb volt, mint mi. Legalábbis így éreztük, amikor szüleink késő este tértek haza a munkából, másodállásból, ügyeletből, délutáni-éjszakai műszakból. Építették a szocializmust. Hétvégén meg a saját házukat vagy a nyaralót, ahelyett, hogy velünk kirándultak volna. Nyaranta lepasszoltak nagyszüleinkhez, hogy addig is nyugodtan dolgozhassanak a kiskertekben, és megtermeljék nekünk a saját kertben a saját paradicsomot. Ők úgy érezték, értünk tesznek mindent, hogy nekünk már jobb legyen.

És mit teszünk mi?