Miért is ne nevethetne Jézus?
Te milyennek képzeled a mosolyát? Ha behunyod a szemed, látod Őt nevetni?

Amikor Jézus érzelem-kifejezéséről – vagyis emberi mivoltáról – esik szó, gyakran idézik, mennyire megrendülten sír Lázár halálhíre hallatán. Esetleg meglepődik a vérfolyásos asszony hitén. Csalódik Júdásban, az elalvó apostolokban. Legtöbbször mégis szenvedni látjuk. Vérrel verítékezni. A hóhérkézre adó Pilátussal társalogni. A keresztről búcsúzni anyjától, barátjától. Istenhez sóhajtani utolsó lehelettel: miért hagytál el engem?

Elgondolkozom, vajon jó-e nekünk, ha folyton a szenvedő Jézus képe lebeg lelki szemeink előtt.
Jobban szeretném most a tanító Jézus arcát szemlélni. Máriaként a lábához telepedni. Miért is ne nevethetne ilyenkor?

Az elmúlt hónapok legnagyobb kegyelme számomra Jézus csodálatos, nevető arcának a látványa. Belső kép ez, nem látomás, még csak nem is álom. Csak egy kép, amilyennek mostanában Őt látom. Jézus nevetése hihetetlenül szép.

Egy misén jelent meg így előttem először, miközben imádkoztam. Sokszor látom magamban őt Jákob kútjánál. Csak ül a kút káváján, mindig más tartásban. Néha fenséges, gyakran hanyagul elegáns. Előfordul, hogy a lábát lóbálja. Öltözéke hófehér vagy hétköznapi. Rám néz, mosolyog, és vár. Elég lassan araszolok csak felé, néha vissza is lépek párat, nem tudok a közelébe kerülni. De Ő türelmes. És mosolyog. Elég távoli az alakja, mintha egy lépcső aljáról közelítenék felé.
Nemrég mégis rám nevetett. Azon a napon reggeltől estig nevetni szerettem volna.
Nevetni Jézussal.

Kép innen