Mi nők eleve demokratikusak vagyunk. Szeretjük, ha a környezetünkben rendben mennek a dolgok.
Nemcsak a hozzánk közelállók, hanem az ismerősök, gyakran az idegenek javát is akarjuk. Mondjuk, mi sem születünk eleve szentnek, mert mégis arra vágyunk, hogy egy kicsit jobb legyen nekünk, mint másoknak. De csak egy egészen kicsit. Mert a nagy különbségek zavarnak bennünket.
Legtöbbünk könnyen átérzi a másik ember helyzetét és lelkiállapotát. Így nem állhatjuk, ha valaki szomorkodik körülöttünk. Vagy dühös. Netalán rémült. Inkább gyorsan megoldást keresünk és találunk. Ugyanis leleményesek is vagyunk ám! Főleg ha a gyakorlati életben kellenek jó ötletek, és az érzelmi intelligenciánkat kell használnunk.
Mindezt nem én találtam ki, bár akár így is lehetne, mert a tapasztalataimmal teljesen egybevágó megfigyelések. Talán 15 éve olvastam, szociálpszichológia szigorlatra készülve. Azóta is gyakran eszembe jut, amikor azt látom, hogyan is vannak egymás között a nők. Ha most rosszindulatú lennék vagy pesszimista, de nem is, inkább ironikus, akkor azt mondanám, egészen addig jól megvannak, amíg nem lép be a képbe egy férfi. Vagy az irigység. A kettő össze is függhet.
Szóval mi azért nem szeretjük, ha egy közösségen belül valaki nagyon kilóg a sorból, mert akkor már nem tudjuk a csoportunkról alkotott képet tovább fenntartani. Vagyis, hogy ilyenek vagyunk mi: ennyire szépek, okosak, ügyesek, tehetségesek. De, egy kicsivel sem inkább vagy kevésbé. Nem tudom, jó-e ez nekünk.
Ugyanakkor a hétköznapi életben mégis beválik. Mert ha már sikerült megtalálnunk a magunkhoz illő csoportot, akkor tényleg jól érezzük magunkat egymással. Ősi dolog lehet, hiszen az asszonyok otthon összefogva dolgoztak és nevelték a gyerekeket családtagokkal, rokonokkal és szomszédokkal. Ezért jól tették, ha kijöttek egymással. És nem versengtek túlságosan. Ha mégis, akkor felborult az egyensúly.
Jöttek a viszályok anyós és meny vagy sógornők, komaasszonyok között. Az ilyen torzsalkodások mindennaposak lehettek, mégsem léptek át egy határt. Hiszen sokáig a szükség, a közös élet így kívánta. Manapság nem muszáj együtt élni másokkal ahhoz, hogy túléljünk. Nyugodtan beolvashatunk a szomszédnak, elköltözhetünk az anyóstól, veszekedhetünk a komaasszonnyal. Nincs húsba vágó következménye. Akár egészen egyedül is maradhatunk. De talán épp itt jön a bökkenő. Mert egyedül maradni nem szeretünk.
Nagyon kevés nőtől hallottam eddig, hogy kifejezetten élvezte volna a magányt. Az állandót. Nem a néha-néha egyedüllétet, hanem a tartós és folyamatos magányt. Bár ma már lehet virtuálisan is együtt lenni, beszélgetni, de aki elmúlt harminc, talán még mindig előnyben részesíti az élőszót. Egyszóval jobb nekünk békében élni egymással, és együtt. Ha egy nő ki akar törni a többiek közül, az megbontja a rendet és a harmóniát. Ezt mi nem kedveltük sosem.
Mégis akadnak olyan nők, akik eltérnek. Nekik nem könnyű közöttünk, mert mi igen-igen gonoszak is bírunk lenni. Főként egymással. Vigyázunk arra is, hogy lehetőleg másik nő befolyása alá ne kerüljünk. Bennünket nem vezethet csak úgy egy másik nő. Csak akkor, ha tényleg kiteszi értünk a lelkét, és folyton bizonygatja tettel és szóval, mennyire fontosak is vagyunk. No, nem a munkahelyi vezetőkre gondolok, ott mások a leosztott szerepek. Hanem a spontán szerveződésű társaságokra. Különben is, jobban bírjuk, ha nincs állandó vezetőnk, hanem egyszer egyik, másszor másik az irányadó személyiség. Vagy egyik ebben meghatározó, a másik meg más dolgokban.
Gyakran hallom emancipáció iránt elkötelezett politikusoktól: „a világ szebb lenne, ha a nők nagyobb arányban lennének jelen a társadalmi döntéshozatalban.” Ilyenkor elgondolkodom, vajon szeretnének-e ilyen pozíciókat azok a nők, akiktől tényleg szebb a világ?
