Sokat olvasnak a gyerekeim. Elmesélem, miért, bár nem leszek népszerű.

Jelenleg a kilencéves fiam olvas a legtöbbet, és a leggyorsabban. A nyarat a Pinokkióval kezdte, amit nem ő választott. Jutalomkönyvként kapta a tanító néniktől. Talán három-négy napig tartott neki. Még befejezett egy trilógiát, a Csillagok könyvét, azt hiszem egy kötet volt hátra belőle. Majd elment a könyvtárba, és kiválasztotta Karl May Winnetou-ját. Természetesen az összes kötetet, egy nagy könyvbe gyűjtve. Derekasan nekilátott, és másfél hét alatt túl volt a felén. Ekkor kissé megtorpant, mert elmentünk nyaralni. Közben desszertnek lenyelt néhány Garfield képregényt, és benassolt pár Geronimo Stilton füzetecskét, illetve állatos és csillagászattal foglalkozó képes kiadványokat. Aztán belefogott F. H. Burnett Kis Lordjába, bár ezt részben én olvastam fel neki, amikor összeszedett valami vírust, és feküdnie kellett.

Ja, majdnem elfelejtettem a kötelező olvasmányt, a Kincskereső kisködmönt, amiből olvasónaplót is kell írnia. Így persze jóval lassabban halad vele. Meg hát, ha valamit muszáj… Tán három fejezet van a befejezésig.

Közben ismét elkezdtem felolvasni nekik. A Fecskék és Fruskák első részén túl vagyunk, a második kötetet hangoskönyvként hallgatják. Szóval most itt tartunk, de még nincs vége a nyárnak!

Mielőtt bárki elszörnyedne, hogy szegény gyerek egész nyáron bent ült, és a könyv fölé görnyedve olvasott, gyorsan mondom, hogy kb. 4-5 héten keresztül nyaralt valahol máshol, amikor csak könnyedebb olvasmányok fértek bele az idejébe, amit más gyerekekhez hasonlóan strandolással, rohangászással, ordibálással, közös játékkal, bunki építéssel, sátrazással, kirándulással, medencézéssel, biciklizéssel stb. töltött. Egyébként itthon is ilyesmiket csinált, csak a szieszta idején, és lefekvés előtt olvasott. Igaz, elég sokáig fennmaradt éjszaka.

Amióta megszülettek a gyerekeim, folyamatosan beszélek hozzájuk és mindent elmondok nekik, ami az életükben történik. Versikézni, mondókázni pár hónapos kortól kezdtünk, párhuzamosan a dalocskák éneklésével (ez egyébként a zenei tehetség kifejlődéséhez is nélkülözhetetlen). Mesélni másfél-két éves kortól fogva szoktunk. Eleinte nagyon egyszerű, rövid, mindennapi történeteket. A férjem egészen profi a képzeletbeli figurákból szőtt meseszerzésben, ezért ez végül rá maradt. Én vállaltam a felolvasást.

Emlékszem, a most tízéves lányomnak már hároméves korában lehetett a Jancsi és Juliskát, Piroskát, Libapásztorlányt, Bátyácska és Húgocskát, valamint magyar népmeséket mondogatni. A gyerekek mindig maguk választhatták ki a mesét. A lányom négyévesen magától elkezdett olvasni a bevásárló lista, és a hűtőmágnes betűk segítségével. Ötévesen írt. A Hófehérkét annyiszor elmeséltette, hogy megtanulta fejből az egészet, majd egyszer csak elkezdte leírni a betűket szép sorban. Néha kimaradt egy-egy. De nagyjából stimmelt. Amikor iskolába került, úgy döntött, épp itt az ideje, hogy az ötéves öccse is olvasson, ezért őt is megtanította (a hűtőmágnesekkel).

Ahogy lassan kinőttek a népmesékből, Grimm és Andersen történetekből – de még hosszabb művek önálló olvasásához nem volt türelmük – gyerekregényeket, sorozatokat olvastam fel nekik. Öt-hatévesen hallgatták végig pl. a Narnia krónikáját. Kedvencük hosszú időn keresztül a Biblia gyerekeknek készített egyik kiadványa volt.

Aztán, amikor már a fiam is jól olvasott, elmaradtak a felolvasások. Magukban olvastak esténként, amit éppen szerettek volna. Kicsit el is szomorodtam, annyira szerettem ezeket az együttléteket. Idén nyáron eszükbe jutottak a régi szép idők, amint a strandon, az árnyas fák alatt hallgatták a történeteket, és kérték, kezdjük újra. Mindnyájan nagyon élveztük, és szeretjük most is ezeket az alkalmakat.

És hogy miért nem leszek közkedvelt? Hát, az a helyzet, hogy a gyerekeim főként azért olvasnak ennyit, mert nincs tévénk. Gépezni is csak időkorlátok betartásával lehet nekik. Így, ha szabad idejük adódik, nem a legegyszerűbb megoldást választják – mivel nem tehetik. Azoknál az ismerőseimnél, akiknél olvasnak a gyerekek, kivétel nélkül szabályokhoz kötött a tévézés és számítógépezés. Nálunk a filmnézés akkor lehetséges, ha az adott művet először könyvben elolvassák. Ez részben motiválja őket az olvasásra, részben visszatartó erő a számukra még nem való filmek megtekintésétől.

A másik kínos ügy a Harry Potter. Előre is elnézést kérek a rajongóktól, de sajnos ennek a könyvnek az olvasását érdemes addig késleltetni, ameddig csak lehet. Nem mintha bajom lenne vele. Inkább az a gond, hogy túl jó. Többektől hallottam, hogy a gyerekek szó szerint függővé váltak a történettől, és később minden más művet unalmasnak találtak ehhez képest. Örülök, hogy gyorsan észbe kaptam, és még időben leállítottam a lányomat. Az a stratégiám, hogy minden évben egy kötetet olvashat el, mindig azt, amikor Harry épp annyi idős, mint ő. Nem mondom, hogy könnyű utat választottam.

Visszatérve az egyszemű rémhez, vagy villanypásztorhoz, ha úgy tetszik. A nagymamánál persze van TV. A nála töltött két hét alatt a fiam egyetlen betűt nem olvasott el, pedig készült, és a kedvenc olvasmányait csomagolta be az útra. Azonban mindig könnyebb volt benyomni azt a bizonyos gombot, és bután bámulni a lehetetlenebbnél lehetetlenebb rajzfilmeket. (Szerencsére csak este, az egész napos szabadtéri programok után). Nem gond, két hét nem a világ, és legalább ebbe is belekóstolt. Lesz beszédtéma az osztálytársaival.

De olyan jó, hogy itthon minden visszatért a régi kerékvágásba!

Első kép. Második kép. Harmadik kép.