Korábban nem kedveltem a farsangi bálokat. Nem vonzott a maskara: nem láttam meg benne a lehetőséget vágyaim beteljesítésére, sokféle arcom megjelenítésére. Miért jó idegen bőrbe bújni? Akkor éreztem rá igazán az ízére, amikor a gyerekeimnek kellett jelmezt fabrikálni.

Ők egy szezonban többféle alakot is öltenek. Egy dolog az iskolai rendezvény, de ott van még a cserkészbál, esetleg plébániai maszkabál. És amikor a lányom még jazz-balettra is járt (évente két jelmezes bemutató) – hát, nem volt könnyű a farsangi időszak nekünk, szülőknek.

Eleinte nyűgnek éreztem az öltözék elkészítését, viszont túlságosan egyszerű megoldásnak láttam a kész jelmez vásárlását. Gyermekkoromból egyetlen farsangra emlékszem. Két barátnőmmel civakodó ördöglányoknak öltöztünk be Árgyélus királyfi meséjéből. Anyám mindhármunknak elkészítette a tűzszoknyát, ördögfarkat font számunkra. Nálunk készült a jelmez, a lányok átjöttek próbálni. Igazi élményt jelentett a folyamat: lépésről-lépésre átalakulni valami mássá. Aztán elrontotta az örömömet a jelmezverseny – nem nyertünk.

Jó, hogy manapság már nem rendeznek ilyen megmérettetést. Nem a szülő által kitalált és megalkotott, poénos alakok aratják le a babért, míg a többiek zavartan álldogálnak félrehúzódva, kicsit szégyenkezve saját egyszerű jelmezük miatt. Mert azt gondolták, hogy jó dolog cicának, nyuszinak, lovagnak, pókembernek, királylánynak, tündérnek lenni. És most kiderült, hogy tévedtek.

A beöltözés igazi azonosulást jelenthet a gyerekeknek, boldogan válhatnak, akivé csak szeretnének – és akivé szüleik hagyják, hogy váljanak. Fontos hagyni. Ilyenkor megélhetik a metamorfózis csodáját. Később még jól jöhetnek ezek az élmények.

Fiatal felnőttként egy pszichiátriai osztályon dolgoztam. Az orvos és nővér kollégákkal jelmezbált rendeztünk magunknak: amolyan csapatépítés gyanánt. Akkoriban jártunk a férjemmel Velencében, és ellenállhatatlanul vonzott a velencei maszk. Nekiálltunk, és csináltunk egyet papírmaséból. Hozzá befestettem vörösre két lepedőt, és valahogy magamra tekertem őket. Hihetetlen volt a hatás. Egyes kolléganőimet komolyan megijesztettem, nem ismertek rám. Félelmetesnek találtak. Másokat lenyűgözött a viseletem. Emlékszem, az osztályvezető pszichiáter főorvos vécés néninek öltözött, zseniálisat alakított a klotyó előtt. A főnővér helyettes ácsoltatott magának egy tortaszeletet fából, majd csupa hab ruhában a tetejére pattant, és ott rázta kissé molett fenekét: Hab a tortán! Annyira sokat nevettem!

Kisgyerekes anyukaként, pszichológus barátnőmmel kitaláltuk, hogy csináljunk farsangot a gyerekeknek, úgy, hogy mi, felnőttek is beöltözünk. Abban az időszakban meglehetősen fáradtak voltunk mindketten. Forró cappuccinónak öltöztem, a férjem vörösboros palacknak. Jelmezünk, a fejünket leszámítva, jelképesnek volt mondható: inkább a ruhánk színe fejezte ki a lényeget. Ám a kalapunk! Fejemet vattából alkotott tejszínhab-költemény borította, melyet természetesen az uram készített el. Magának egy dugót alakított fejfedőnek. Amikor a házigazda meglátott bennünket, gyorsan magára kapott egy bézs színű takarót, és beállt közénk sörkiflinek. A barátnőm készült: tökéletesen kidolgozott koalamacinak öltözött. Forró kávé, jó vörösbor, mellé finom péksüti és egy álmos koala. De minek öltöztek a gyerekek?

Idén is van dolgunk elég, a családi jelmezkészítősdi már javában folyik az étkezőben. Megyek, és összedobom Poszeidón szakállát.

Kép innen.