– Bitang jó a tábor! Mi építettük fel az egészet, és nem áztunk be, pedig esett. Még jég is! Ja, és ne izgulj, de beleestem a patakba, szóval a bakancsom totál vizes, és most tornacipőben túrázom, de nem vészes – lelkendezik lányom a telefonba, amikor mégis felhívom.
Mert zajkeltő eszközöket nem vihettek, és a telefonálással is csínján kell bánni, hogy aggódó szülőként ne romboljuk a tábori hangulatot. Amiben pont az a legjobb, hogy mi nem vagyunk ott.
Nekem az úttörőtábor jutott annak idején. A szüleim nem éltek vallásos életet, talán nem is ismerték a cserkészkedés fogalmát, legalábbis sosem említették. Ahogy Jézus nevét sem. Egyetlen kivételre emlékszem csupán. Hívő nagymamámtól hazaérkezve újságoltam nekik, hogy hallottak-e Jézusról, a szupersztárról, mert gyermek-szentistentiszteleten lejátszott nekünk a lelkész egy lemezt. Amúgy is folyton a lelkész gyerekeivel lógtunk, mert épp a szomszédban laktak, ahol volt egy hatalmas cseresznyefa. Oda másztunk fel mindannyian. Ráadásul ők voltak a falu hírhedten legrosszabb kölykei, ami a nyári szünidő eltöltése idejére kifejezetten jó pontot jelentett gyermeki értékrendünkben. Akkor anyukám nagyon összeveszett az anyósával, mert mindenféle buta dajkamesékkel tömi a fejünket, és papokhoz hord bennünket a háta mögött. Nekem elmondta, hogy Jézus valóban élt réges-régen, és jó ember volt. De mi nem hiszünk Istenben. Nem kérdeztem többet, és nem mertem elmesélni neki, hogy nagymama megtanította a Miatyánkot … Aztán elfelejtettem a boldog nyarat, a lelkész elköltözött a családjával, anya és a mama kibékültek, az ima szövege elhomályosult, Jézus pedig hosszú időre eltűnt az életemből.
Úttörőként a rajtitkárságig vittem, de őrsvezető is voltam. Fontosak voltak nekem ezek a szerepek. Az úttörőmozgalom egy az egyben lekoppintotta a cserkészet formai és több esetben tartalmi megjelenését. A természetjárást, sátrazást, tábortüzet, de leginkább a gyerekek hierarchikus rendeződését, a parancsokat, amelyeket 12 pont formájában fogalmaztak újra, az egyenruhát, a nyakkendőt, a próbatételeket, az avatást… Mert azért a kommunizmusban is tudták, mire van szüksége az iskoláskorú gyerekeknek. És abban is bizonyosak voltak, kit érdemes másolni. Meg minek is újat kitalálni, ha valami egyszer már jól működött? Csak ki kell venni a közepéből Istent.
Hetedikben már nevetségesnek találtam az egészet. Szégyelltem a vörös nyakkendőt, ha lehetett rejtegettem, és csak akkor kötöttem fel, ha nagyon muszáj volt. Tanáraim rajvezetőnek vagy rajparancsnoknak vagy minek, szemeltek ki, amit annyira cikinek éreztem, hogy kibuliztam, hadd legyek a barátnőmmel zászlókísérő inkább. Az akkori szerelmem volt a zászlóvivő, a barátnőmé a dobos.
– Képzeld, anya, nagyon durva játékok is vannak. Ismered a puszicsatát?
Nem, nem ismerem. Mi a hettyenpittyet játszottuk. Valakinek bekötöttük a szemét, egy másik az ölébe ült, elváltoztatott hangon pittyegett, amiből ki kellett találni, kicsoda ő. De a legjobb mindig a tábortűz volt gitárral, énekléssel, amúri partizánnal. Még most is a fülembe csengenek azok a dalok…
– Ja, és tudod, idén is lesz műsor. Az irodalom a keretmese, mi az Anyám tyúkját költjük át, nagyon vicces, majd elmondom. De most rohanok, mert még nem fejeztük be. És a parancsokat is át kell néznem, mert holnap próbázunk, aztán avatás! Puszi, szeretlek!
Igen, az Anyám tyúkját mi is átköltöttük. Mert korszakok, kormányok jönnek-mennek, de van, ami sosem változik.
