Jó, azért a férjem is odateszi magát, ha épp eszébe jut. Ő mondja még, hogy szép vagyok. De tényleg komolyan gondolja? És mások?
Néhány hónap múlva töltöm be a negyvenet. Gyakran gondolok erre a dátumra. Van mire visszatekinteni, és előttem elkezdett projektek sora, amelyeket még be kell fejeznem. Egyre többször szembesülök vele: fiatalabb nem leszek. Már látszik az út vége, ahogyan a hegycsúcsról körbetekint a vándor: nincs közel, de belátható a táj az indulástól a célig. Tényleg beköszöntött az ősz?
Azért még nem olyan vészes. A hajamat sem kell festetnem. Igaz, néhány makacsul őszülő hajszálat pár havonta kitépkedek, és a fodrászom is megjegyezte:” Tudom, a természeteset szereted, de lassan lehetne húzni a hajadba néhány meleg barna csíkot. Bizonyos kor után elszürkül a haj… Nem, nem úgy értem, nyugi, csak elveszíti a fényét, színét. Gondolkozz rajta!”
Szó sincs róla! A hajam apámtól örököltem, aki még ötvenévesen is sötétbarna, hullámos tincsekkel járt-kelt a világban. Talán csak a halála előtt vettem észre nála pár fehér hajszálat. Még hogy melíroztatni?! Nem vagyok én még olyan öreg!
Nemrég gondom volt a fogaimmal. Csöppet sem udvarias fogorvosom olyan arccal bámult a számba, mint aki világkatasztrófát észlel, majd odavetette az asszisztensnek: “Hm… legalább addig, amíg elutazunk szabadságra lesz dolgunk rendesen.” A dédapám állítólag még hetvenévesen is elharapta a csirkecsontot, és minden foga a helyén volt. Gyerekkoromban anyám állította, a papa fogait örököltem. Talán tévedett, talán a sok gyerekszülés…
Szeretek a gyerekeimtől körülvéve megjelenni nyilvánosan. Ők az ékszereim. Értük adtam oda, amit magamon hiába keresek immár. Mostanában foglalkoztat a külsőm. Harmincasként nem törődtem igazán a megjelenésemmel. Úgy gondoltam, megengedhetem magamnak. Tinédzserként és húszas éveimben annyi megerősítést kaptam a kinézetemre vonatkozóan, hogy elhittem, jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Ezért amikor megszülettek a gyerekeim inkább velük foglalkoztam, mint magammal. Aztán elröppentek az évek, és ráébredtem, hogy már nem vagyok a régi. Így vált fontossá az esztétikum. Nem szeretem nézegetni a mostanában rólam készült fényképeket, ami korábban nem volt jellemző. Úgy emlékszem, egészen fotogén voltam. Mikor múlt el?
Mióta kapom a legtöbb külsőmre vonatkozó bókot a lányomtól? Ő tényleg szépnek tart, mert tinédzser, és magában bizonytalan még. Attól tartok, inkább az érett asszony határozottsága iránti vágyát fogalmazza meg ilyen formán, hiszen számára az a vonzó, elérendő modell. Egyelőre. Még néhány év, és jönnek a megsemmisítő pillantások a tökéletes alakú, ifjúságában kibontakozó tizenhat évestől, miközben a tükör előtt finomítgatja a sminkjét: „Anya, te mikor voltál utoljára kozmetikusnál? És nem gondolod, hogy kicsit eljárhatnál tornázni?” Vagy ez már a gonosz mostoha belevetítése; féltékenysége Hófehérke bájaira? Idáig azért ne jussunk el!
Jó, azért a férjem is odateszi magát, ha épp eszébe jut. Ő mondja még, hogy szép vagyok. De tényleg komolyan gondolja? És mások?
Nemrég női közösségben játszottunk. Hiteles és pozitív állításokat mondtunk egymás külsejére. Kedves eufemizmussal nőiesnek titulálták az alakom. Az arcomat bájosnak találták, a tekintetem vonzónak. Gyerekkoromban sokat hallottam, amikor anyukámnak mondogatták az emberek: „Milyen bájos gyermek!” Ezek szerint valami még áttűnik a múlt ködéből. De jó! Egy barátnőm, aki már régóta ismer, azt találta mondani, hogy neki a madonna jut eszébe az arcomról. Leszámítva a férjem első randevúnkon elengedett bókját – amikor olyannak érzékelt, mint egy Vivaldi cadenciát – a legjobb elismerések között tartom számon ezt a megjegyzést. Reménykedem, hogy akik mélyebben megismernek, azoknak átjön a hervadó külsőn valami más, több. Idővel, esetleg… Talán nekünk, negyvenen túl, a belső kisugárzás az egyetlen valódi lehetőségünk.
Fiatalkori dölyffel szánakozva néztem az idősebb nők igyekezetét ifjúságuk megőrzése érdekében. Inkább azokat a korosabb hölgyeket tekintettem követendő példának, akik bátran megőszültek, öltözködésükkel alkalmazkodtak kerekedő idomaik, megereszkedő bőrük jótékony elfedéséhez. Megöregedni is tudni kell méltósággal – véltem. Mára bizonytalanabb vagyok ebben a kérdésben. Igenis értékelem, ha valaki jól tartja magát.
Fájdalmas elveszíteni a szépséget, miként Villon Énekének „hajdanvaló” hölgyei siratják azt: hol van a tavalyi hó?!
