Férjem lélekszakadva számlát nyitott egy másik banknál, utána értesítette munkahelye bérszámfejtőjét, hogy oda utalja a fizetését, majd a telefonban sebtében elmagyarázta nekem, hogy sürgősen tegyem ugyanezt, és a jövő hétre ne számítsak a családi pótlékra. Utána még megeresztett egy poént arról, hogy a cégüknél „Üsd a bankárt” címmel fejlesztenek majd számítógépes játékot. Lenne keletje!
Munkából hazafelé a buszon lázas beszélgetést folytatnak az emberek. Falunk egyetlen bankja, ahol a többség folyószámlát tart fenn, érintett a bankbotrányban! Mindenki azon aggódik, bent ragadt-e a pénze, és hogy mire szerette volna használni. Esküvőre, temetésre, építkezésre, de volt, aki számára az EU-s pályázati pénze lett elérhetetlen, ami persze szigorú határidőket jelent… Más csak élni akar a mindennapokban. Eleinte nem is fogom fel, mennyien kerültek bajba, hiszen azon agyalok leginkább, miként oldom meg a következő hetet, és mi lesz, ha a fizetésemet nem tudják átirányítani.
Mindig csak annyi pénzt tartunk otthon, amennyi épp szükséges. Ha nem jutunk a számlánkhoz, az alapvető élelmiszereket sem tudom megvenni. A hét elejére számítottam a családi pótlékra. Most mi lesz? Az informáltabbak megnyugtatnak, hogy a bankunk nem fogadhat újabb pénzeket, ezért az Államkincstár majd a postán keresztül utal. Kissé megnyugszom, mert egy-két hetet majd csak kibírunk. Közben látom a buszból, hogy a banknál idős emberek állnak sorba, ismerős nénik, bácsik. Nyugdíjból, napról-napra élnek, nekik egy hét kiesés is számít. Magam sem tudom, miért, könnyek szöknek a szemembe. Hát ennyire kiszolgáltatottak vagyunk?
Amikor kiveszem a rám eső hatvanezret, látom, a banki alkalmazottak sem éltek meg jobb napokat, mint mi. Nekik az állásuk is veszélybe került! Azt sem tudják, meddig dolgozhatnak még a fejük felől eltapsolt intézményben. Az elmúlt években többször történt névváltoztatás, hát igen, a bank jobban hangzik, mint a takarékszövetkezet. Sok dolgozónak még rendes szerződése sincs, a Nyugdíjintézet azt sem tudja, hová tartoznak. Az lesz még szép, ha megszűnik az egész hóbelebanc, és később majd nem fogják tudni igazolni, hol dolgoztak az utóbbi másfél évben!
Amíg a magam bajával foglalkoztam, a megoldást kerestem, nem éreztem ennyire a tehetetlen dühöt, ami most elragad. Eszembe jut a férjem viccelődése a bankárokról, akik visszaélnek mások keservesen megszerzett pénzével. Meg akik népeket, országokat tesznek tönkre pénzügyi machinációkkal, csak mert az érdekük ezt kívánja. Vagy csak hatalmat akarnak gyakorolni. Hogy nincs háború? Dehogynem! Ez talán nem agresszió? Bizonytalanságban tartani tömegeket, népeket zsarolni? Talán valóban azoknak van igazuk, akik pénzügyileg gyarmati sorban tengődőnek tartják Magyarországot. Még hogy fizessük vissza az államadósságot?! Vajon hányszor fizettük már vissza? A magánnyugdíj-pénztárakból kiemelt millióknak mára nyoma sincs.
Az óvoda felé ballagva megtudom, hogy a presszóban már összeszámolták a jól értesültek, hogy a nagyobb közösségek közül ki van most gondban: a bolt, az óvoda egyesülete, a sportkör, az étterem, a nagyobb vállalkozók…
– Az önkormányzatnak is itt a számlája? – kiáltok fel rémülten. – Nem – nyugtat meg az egyik anyukatárs, miközben egy másik bank nevét említi. Hát, még az kéne! Az egész falu csődje!
Már azzal is boldog lennék, ha az ószövetségi normák visszatérnének ebbe a világba. Én már a „szemet-szemért”-nek is örülni tudnék. Vagy ha az illetékesek főbűnnek élnék meg a dolgozó emberek bérének visszatartását, a nyugdíjak késleltetését, miként egykor annak számított. Vagy egyszerűen csalásnak-lopásnak számítana annak a pénznek az elherdálása, amely mögött szorgalmas munkával megszerzett, valós érték áll. Persze, most majd az emberek nagy részét kártalanítják a bankbiztosításból, meg hitelből. Remélem, így lesz! Ha minden jól megy, megélünk pár nehéz éjszakát, aztán majd megnyugodhatunk. De valóban így van? Megint hová tüntettek el valós pénzben meglévő milliárdokat, hogy aztán hitelköddé változtassák azt?
A világ uzsorásai nem fogják az orromra kötni.
