Az M1-es autópálya illetve az 1-es főút mentén élünk egy kis településen, nem messze Bicskétől. Az utóbbi napok eseményei a legkülönbözőbb érzelmeket váltják ki belőlem a mélységes szánalomtól a tehetetlen haragig.

2015. szeptember 3. csütörtök

12:30 Épp beesek az ovi parkolójába a gyerekemért, rohanok, mert vár a szír származású fogorvosom. Meleg, fülledt idő, a gyerek már az ülésben, amikor megcsörren a telefon. Anyám kétségbeesetten, és kissé összefüggéstelenül vázolja az eseményeket, ahogyan a TV-ből hallotta: Bicskén leállítottak egy menekültekkel teli vonatot. A bevándorlók azt hitték, hogy a Budapest Keleti-pályaudvaron való több napos várakozás után végre Ausztriába mehetnek. Átverték őket vagy félreértés történt? Mindegy, innentől fogva nem fognak hinni a hatóságoknak. Komoly gondok lehetnek Bicskén. Nagyon aggódik a nagyobb gyerekeimért, mivel Bicskére járnak be iskolába, általában busszal, de vonaton is utaznak olykor. Kattog az agyam. Mikor van vége a 7. órának? Hívom az iskolát, hogy ne engedjék ki a gyerekeimet, értük megyek autóval. Közben a négyéves kiabálni kezd: melege van, szomjas, és induljunk már. Eszembe villan a Keleti zsúfolásig megtelt aluljárója, ahol pár hete kellett végighaladnom a gyerekeimmel, amikor szintén szír származású fogorvosukhoz vittem őket fogszabályzásra. Visszafelé a fiam nem mert lemenni a metróhoz, így másik útvonalat kellett választanunk.

12:55 A fogorvos leszedi a fogkövemet – ősi módszerrel, nem UH-gal – ami eléggé fájdalmas élmény. Haragszom rá. Figyelmeztetem magam, hogy egy magyar származású fogorvosra is mérges lennék ebben a helyzetben.

14:20 Idegesen hajtok be Bicskére, ahol semmi nyoma zavargásnak. Megnyugodva látom, hogy az iskolában rend van, minden a megszokott mederben zajlik. A fiamat elviszik az egyházmegyei Veni Sancte-ra, majd este kell visszajönni érte. A lányaimat hazaviszem. Anyámat és a férjemet megnyugtatom telefonon.

Délután a híreket nézem a neten, igyekszem a legkülönfélébb hírcsatornákról informálódni. Gyorsan átugrom azokat, amelyek a helyzetet politikai tőke kovácsolására akarják használni, mert nem ez érdekel. Tények után kutatok. Aggasztónak látom, hogy a menekültek nagy része nem hagyja el a vonatot. Ebből biztosan baj lesz. Viszont fellélegzek a rendőrök nyugodt, erőszakmentes viselkedését látva. Végignézem a videót, amely a sínekre fekvő családról szól, és kiakadok azon, ahogy a férfi letaszítja a kisbabát fogó asszonyát a földre. A nőt a rendőrök támogatják, a férfit megbilincselik. Csalódom, amiért nem találok valamelyik magyar vezető személyiségtől nyilatkozatot. Mihez tartsam magam?

18:45 Beautózom Bicskére a fiamért, a busz időben megérkezik. A szülők már értesültek a délutáni eseményekről. Senki sem látszik boldognak, de a város központja nyugodt. Egy nő lebeszéli ismerősét, aki a pályaudvar felé indulna.

Az otthoni vonatállomáson felveszem a férjemet, aki út közben látta a menekültekkel teli vonatot, de nem tapasztalt zavargást. A vonatok menetrendszerűen járnak. Hazaérünk, kissé lecsillapodunk.

Kezd sötétedni, amikor futni indulok, bár a férjem nem tartja jó ötletnek. Ugyan, a falun belül nem lehet gond! Megígérem neki, hogy nem megyek a település határán túlra, ahogy szoktam. Öt perce kocogok, amikor jó 100 méternyire két alak körvonalait észlelem. Nem helyiek a külsejük, fiatal srácok a mozgásuk alapján. Biztos valamelyik falubeli gyerek roma haverjai, gondolom fekete hajukat látva. A járdán haladnak velem szemben. Egész közel érek hozzájuk, amikor észreveszem, hogy arab származású, 16 év körüli fiúk. Ahogy meglátnak, az egyik nevetni kezd, talán szokatlan számára a látvány. Nem jut eszembe kitérni, a hasonló korú magyar fiúk – legyen bármilyen a bőrszínük – természetesen utat adnának. Csaknem összeütközünk, amikor egy negyvenéves nőtől szokatlan, légies mozdulattal elrepülök mellettük. Még látom az arcukon a meglepetést, ahogy továbbfutok, kissé gyorsított tempóban. Az arab nők vajon szoktak kocogni? Ha igen, mit viselnek hozzá? Csadorban vagy burkában nehéz lenne. Egyébként rendesen fel vagyok öltözve, legalábbis európai szemmel nézve.

Otthon elgondolkodunk, vajon menjenek-e a gyerekek másnap iskolába, és a férjem Budapestre dolgozni.

2015. szeptember 4. péntek

7:00 A megszokott módon útnak indul minden családtag. A gyerekeket figyelmeztetjük, hogy maradjanak együtt a buszon, és a nagyobbik magához veszi a mobilját. Ebéd után azonnal indulniuk kell a megállóba, se bolt, se csavargás, se haverok. A vonatokat ellenőrzik, nem engedik fel a bevándorlókat.

8:30 A munkahelyemen beszélgetünk a helyzetről, elmesélem esti élményemet a kolléganőimnek. A kulturális különbségek jönnek szóba, az információhiány, és a rengeteg probléma, amit ezek okozhatnak. A terrorizmus fenyegetése. Vajon van alapja?

10:00 Intelligenciateszt felvételnél a kilencéves fiú a következő definíciót adja a „vándorol” szóra: Hát, mint a bevándorlók; járkál ide-oda az országban. A kolléganőm elmeséli, hogy neki az iszlámot a minap egy fiúcska simán államként határozta meg. Na, akkor ezt most elfogadjuk, mint a napi eseményekben informált gyerek válaszát? Nálam megkapja a pontot.

15:00 Minden gyerekem baj nélkül hazajut, fellélegzem.

16:30 Szépen süt a nap, de másnapra esőt mond. Még éppen bringázhatnánk egy nagyot a környéken. A fiamnak nincs kedve, de rábeszélem. 4-5 kilométernyire a falutól hatalmasat esik a murvás úton. Nem tud hazatekerni. Hátrahagyom őket a nagylányommal, a kicsivel a hátam mögött őrült tempóban tekerek hegymenetben, szembeszélben haza, az autóért. Közben imádkozom, hogy csak most ne legyen bajuk! Csak most ne kószáljon arra egy csapat migráns. A lányom halálra rémülne. A fiam még elszaladni sem tud, alig biceg. Miért jut nekem folyton eszembe az Egri csillagok? Közben érzem, mennyire irreális az egész, hiszen a menekültek nem akarnak bántani bennünket. Csak mások.

18:45 Otthon lekezelem a fiam sebét, teljesen szétnyílt. Valószínűleg be kell vinnem az ügyeletre, Bicskére. Felhívom a férjem, és megtudom, hogy a migránsok kitörtek a bicskei állomásról, és a sínek mentén haladnak, illetve a Keletiből is elindultak az M1-es autópályán Ausztria irányába. Uram Atyám, mi lesz itt?! A vonatok késve, kimaradozva járnak, nem tudom, mikor jut haza a férjem. Őt is fel kéne vennem az állomáson. Mi legyen? Induljak neki három gyerekkel Bicskére? A kicsit semmiképp nem hagyhatom felügyelet nélkül! A férjemért sem merek bemenni Budapestre.

20:15 A sógorom épp elindul a férjemért Budapestre, amikor Kelenföldön bemondják, hogy közlekedik egy vonat Tatabánya irányába, amellyel a férjem reményeink szerint haza tud jönni.

22:20 A férjem megnézi a fiam sebét, és beviszi Bicskére. Határeset, de mégis jobb lenne összehúzni a sebet. Tatabányára irányítják őket a sürgősségire. Az orvos kedélyesen megkérdezi a fiamat, hogy biciklizni próbált-e ilyen sikeresen. Az általuk bejárt útszakasz az egyesen csendes, zavartalan a forgalom.

23:35 Mindenki itthon. Holnap Veni Sancte Bicskén.

2015. szeptember. 05. szombat

6:15 Gyorsan átfutom a híreket, amíg nem ébrednek fel a gyerekek. Megtalálom a V4 találkozóról szóló infókat, és örülök, hogy legalább Közép-Európa megőrizte józanságát. A többi európai vezető vélekedését a magyar helyzetről elkeserítőnek tartom, bár nem várok tőlük többet. Végre ráakadok Orbán Viktor rádiónyilatkozatára. Nem vagyok egy Orbán-fan, de hát mégis ő tud most a legtöbbet mondani, miután az érintett vezetőkkel tárgyalt. Átfutom a jelentést, és az a különös érzés kerít hatalmába, hogy talán a magyar miniszterelnök a leginkább racionálisan gondolkodó államfő ma az Unióban.

8:40 Megérkezem Bicskére a templomhoz a fiammal és a lányommal, az iskolai gyülekezőt lekéssük. Mindegy, úgyis esik, csak megáznának az átvonulásnál. Rögtön bemegyünk a templomba. Körülnézek, és feltűnik, hogy a környékbeli településekről járó gyerekeket jobbára apukák szállították az iskola évnyitó miséjére. Máskor a férfiember inkább kerüli az efféle mulatságokat.

9:25 Az atya prédikációjában keresztény hitünk komolyan vételére buzdít, szülőkör létrehozására bíztat, fogadóórákat ajánl fel felnőttnek, gyereknek. Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz – mondja végül. Vajon miként vélekednének erről az esőben gyalogoló menekültek? – tűnődöm, miközben egészen reálisnak gondolom a pap szavait, aki egyébként az EU egyik megálmodója Robert Schumann szavait idézte szabadon.

10:10 A mise után egy ötgyerekes apukával megbeszéljük, hogy egy ideig megpróbáljuk összeszervezni a gyerekek iskolába szállítását, inkább ne tömegközlekedjenek.

10:20 Hazafelé az 1-es főút mentén két hátizsákos menekült bogyókat szedeget a bokrokról. A lehajtónknál egy 4-5 fős csapat üldögél kimerülten az esőben. Egyikőjük felém int jobb kezével. Amint ráfordulok a dűlőútra, látom, mosolyog. Beugrik a Pioneer űrszonda aranylemeze, melyet sok éve lőttek föl a Világűrbe: jobb kezét emelő férfi alakja. A földönkívülieknek szóló üzenet jelentése: békével köszöntünk. Mélységes szánalom fog el. Igyekszem jó UFO-ként viselkedni, de már nincs időm visszainteni. Otthon felvetem a férjemnek, hogy vigyünk ki nekik vizet és ennivalót. Talán azt sem tudják, hogy sokukat busszal szállították a határra, mert Ausztria kivételesen átengedi őket regisztráció nélkül. A férjem tudósít a legújabb hírekről: Debrecenből szintén nekiindultak, estére újabb csapatok várhatóak a Keletiből is.

11:10 Bevásárolok a helyi boltban. Vajon mit esznek az arabok? A félliteres víz és a csoki egyértelmű. Valamilyen tartós, darabolt kenyér jó lesz. Puffasztott búzát választok még. Tudom, a muszlimok nem esznek disznóhúst, így az összes húskészítmény kiesik, hiszen nem tudják elolvasni a feliratot. Nem fogják megenni a konzerveket. Talán hal? Az legalább egyértelmű, de hogyan szedik ki a dobozból evőeszköz nélkül? Végül a szeletelt sajtnál maradok.

11:55 Mire kiérünk a főútra, már nem látjuk őket. Tatabánya irányába fordulunk, és elhatározzuk, hogy a legközelebbi pihenőig autózunk. Ha addig nem találunk rájuk, akkor valószínűleg letértek az egyesről. Vezetés közben látom a két bogyószedő hátizsákost, kezükben átlátszó nylonzacskó, étellel. Valaki adott nekik. Elhagyjuk őket, és a pihenőnél meglátom az integető férfi elcsigázott csapatát. Behajtok a parkolóba. Csodálkozva néznek ránk. A férjem kiszáll, átadja az élelmiszercsomagot. Beszélnek pár szót angolul. Ausztriába tartanak, kérdik, el tudnánk-e vinni őket egy darabon. Vissza kell fordulnunk, hiszen otthon hagytuk a gyerekeket. Megértik, hogy a csomag miatt jöttünk utánuk. Az férfi hálásan mosolyog ránk, amikor kifordulok a pihenőhelyről, búcsút int felénk. Ezúttal sikerül visszaintenem.

Hazafelé azon tanakodunk, vajon mit tennének velünk a rendőrök, ha elvinnénk a menekülteket egy ideig, és megállítanának. Akár csempészéssel is vádolhatnának? Ezt nem merjük bevállalni.

21:20 Vonatokkal és buszokkal szállítják Ausztriába a menekülteket, akik az ország különböző pontjaihoz gyalogoltak. A Keleti kiürült. A mieinket valószínűleg Tatabányán vehették föl.

Ma megértettem, mit kell tennem. A magyar államnak kötelessége a határvédelem megerősítése, a határátlépés szigorítása. De nekem, emberként és keresztényként segítenem kell a szenvedőknek, akik mégis hozzánk érkeznek. Szerencsére nekünk, katolikusoknak minden élethelyzetre van egy szentünk. Amíg a menekültek nem fenyegetik a családomat, én Szent Erzsébet, és Szent Márton példáját követem. Remélem, sosem jön el az egri nők ideje!

Fotó: Szigetváry Zsolt MTI