Áldott ünnepet, derűs szívet, emelkedett lelket kívánunk! Az ünnep ellenére tagadással indítjuk mai ismertetőnket: virágunk nem aranyeső, jóllehet legtöbben így ismerik, hanem valójában aranyvessző.
Az aranyeső egy másik növény , a Laburnum a pillangósvirágúak közé tartozik, lecsüngő fürt virágzata a lombfakadás után nyílik, alacsony termetű fa. Az aranyvessző, a Forsythia intermedia és sokféle hibridje még lomfakadás előtt virágzik. Bőséges virágpompája a teremtett világ nagyszerűségének, az isteni gondviselés végtelen áradásának jele is.
Kelet-Ázsiából származik, az ajakos virágúak rendjének olajfafélék családjába tartozó nemzetségének tagja, 3-5 méter magas cserje, vékony ágai üregesek, szögletesek, elhajlóak. A fiatal vesszők kérge majdnem sárga vagy zöldes, enyhén szemölcsös. Tojásdad vagy széles lándzsa alakú levelei fűrészes szélűek, átellenes állásúak.
Virágrügyei általában január elejére átesnek a normális kihajtáshoz szükséges, úgynevezett aktív nyugalmi stádiumon. Az ezután levágott vesszők a vázában, naponta cserélt vízben egy-két hét alatt kivirágoztathatók, bár én sajnálom szegény ágak ilyen korai kényszerítését.
A sárga, négytagú, tölcsérszerű virágok márciusban-áprilisban nyílnak tömegesen. Aranyfának is nevezik, mert virágzáskor úgy ellepik a sárga virágok a hajtásokat, hogy azok ki sem látszanak. Erdélyi László szavaival: “A tavaszi virágzás: szeretet, / Szemet gyönyörködtető szépség”.
Éppen ma, Húsvét vasárnapján ez a pompás, dús virágzás a lélek fölszabadult, tiszta örömét is hirdeti.
Az aranyvessző, angolul „forsythia” (t-vel ejtjük!) egy tudós botanikus tiszteletére kapta a nevét. William Forsyth a Chelsea botanikus kert igazgatója volt 1770-ben, ő készítette az első sziklakertet az Egyesült Királyságban, illetve ő volt a Királyi Kertészeti Társaság egyik alapító tagja is. Az aranyvessző Kínában őshonos, és Robert Fortune fedezte fel, aki nagyszerű növényvadász volt a tizennyolcadik században.
Az aranyvessző kerti növényként jól ismert, de virágai miatt vágott növényként is kedvelt. Egyike az első nagyobb méretű növényeknek, amelyek virágba borulnak. Számos kertben megtalálható, nagy helyet foglal. A virágok mindig a levelek előtt jelennek meg, ezért a szárak gyönyörű keretet vagy formát nyújtanak a virágdísznek.
Szabó Lőrinc 1968-ban megjelent verse, A forzícia éneke találóan írja le az aranyvessző virágzását:
Sziromrügye kénsárga csőrét
naponta tolta mind előrébb,
kérge alól repesve tolta
– ki! ki! – a forzícia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig-zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva úgy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körül az ágait, belepték,
s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak,
lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég,
a forzícia arany énekét.
