A karácsonyi fenyővásárlás előtt némi fajtaismeret nem árt!
Az erdei, azaz borovi fenyő
Kezdjük tehát az erdei fenyővel, a Pinus silvestris-szel. Többen borovi néven ismerik, Skóciától az Amur vidékig elterjedt fenyőfajta. Hazánkban is őshonos a Nyugat-Dunántúlon. Fiatalkorában széles kúp alakú fa, idősebb korában lombos fához hasonlít. Törzsének középső és felső része jellegzetes narancsvöröses színű. Kettesével álló tűlevelei 5-8 cm hosszúak, szürkés zöldek. Tobozai kicsik, 5 -7 cm-esek. Magassága elérheti az 55 métert, törzsének átmérője a másfél métert. Ez a fa képes 500 évig is élni. Az erdei fenyő egylaki fa, amelyen túlnyomórészt azonos neműek a virágok. Az egyik fa elsődlegesen női virágokat tartalmaz, amelyek a hajtások végein helyezkednek el, pici gomb formájú tobozokkal, míg a másik fa hím virágai a törzshöz közelebb helyezkednek el. Virágzásakor sárga színű pollen borítja az erdő talaját. Magja a beporzást követő szeptemberre érik be. A magok egész télen a tobozban maradnak, a kiszóródás csak áprilisban kezdődik, amikor a léghőmérséklet eléri a +10 fokot. A hím tobozok egymástól függetlenül, míg a női tobozok csoportosulásokban találhatók, számuk elérheti a 15 darabot.
Az erdei fenyő lényegesen több gyantát tartalmaz, mint a többi tűlevelű faj. Ezért a megcsapolással kivonják a fából a gyantát. De nemcsak az élőből, hanem tuskójából is hegedűgyantát, terpentint nyernek.
Sík Sándor áhítatos verssel tisztelgett előtte:
Templomi zölddel fonjuk át
Pogány hegyormok homlokát,
Föl, föl, föl, fölfelé!S megnyitja vén szemét a bérc.
És rajtunk át az égre néz,
Föl, föl, föl, fölfelé!S az égnek úgy sikoltja át
A föld sóvárgó, mély dalát,
Föl, föl, föl, fölfelé!(A fenyőfa éneke – részlet)
Az erdei fenyő gátolja a talaj erózióját. Faanyaga széles körben használatos az építő és bútoriparban, a papír- és cellulóziparban, továbbá csomagolóanyagként. Tűlevele különféle vitaminokban gazdag, ezért jó takarmány haszonállatoknak. A tűlevélből készítenek még gyógyító vitaminos krémet is. Az erdei fenyő sok illékony anyagot bocsát ki a levegőbe, amely megsemmisíti a káros baktériumokat, vírusokat, emiatt is kedveltté vált szanatóriumok, üdülők környékén.
Közönséges lucfenyő
A Picea abies az egyik legismertebb karácsonyi fenyőfajta. Nemzetségének több mint 40 fajtája van, a kertészeti fajták száma több száz. Merev, szúrós, egyesével álló tűlevelek jellemzik. Tobozaik 10-15 cm-esek, tűlevelei 1-2 cm hosszúak. A lucfenyő érzékeny az időjárási viszonyokra. Azokon a területeken, ahol száraz az éghajlat, meglehetősen ritka, míg a nedves éghajlaton a leggyakoribb. A szibériai lucfenyő megjelenésében eltér az európai luctól. A tűlevelei rövidebbek és stabilabbak, a tobozok kisebbek (mint minden kedvezőtlen körülmények közt élő fajtánál), a mag nagyobb és kerekebb. A lucfenyő fája fölismerhető viszonylag kis súlyáról, valamint rugalmasságáról. Ezért szívesen él vele az építő-, a bútor-, a papír- és a faipar, igen jó lambériának, hajópadlónak.
A lucfenyő kiveszi részét a környezet megóvásában is, hiszen leköti a szennyező anyagokat, porszűrést végez, továbbá megóvja a vízforrásokat az elszennyeződéstől.
Vörösfenyő
A Larix europaea vagy más néven Larix decidua az egyetlen lombhullató közép-európai fenyőfaj. Nevét bíborvörösen ragyogó termős virágzatáról kapta. Főleg a Középső-Alpokban, a Szudéták keleti részén, a Magas-Tátrában, a Keleti-Kárpátokban van a termőhelye. Magyarországon összefüggő állománya nincs, de szórvány-, illetve elegyfái természetesek a Dunántúl nyugati szélén, sőt, a Bakonyban és a Mátrában is. Kedvező termőhelyen magassága elérheti az ötven, törzsének átmérője a másfél métert. A fiatal ágak felfelé törnek és (az ágvégeken már csaknem függőlegesen) felívelnek, az idősebbek lecsüngőek.
A hosszú hajtásokon fejlődő tűlevelek spirálisan, sűrűn, csomókban nőnek, egy-egy csomóban 15–40 levéllel. Színük világoszöld; ősszel megsárgulnak és lehullanak. Igen kedvezően hatnak a talajra, előkészítve azt az igényesebb fenyőfélék, pl. cirbolyafenyő telepítéséhez. Virágai az egyéves vesszőkön, törpehajtásokon nyílnak. A sötétbarna, kúpos vagy hengeres toboz az ágon marad, és csak egy-két év múlva, azzal együtt hullik le. Értékes faanyaga miatt a 16. század óta sokfelé telepítették és telepítik.
Az összes, Európában őshonos fenyő közül a vörösfenyő fája a legkeményebb és legtartósabb. Ellenáll a különböző káros, negatív hatásoknak, mint a tölgy. A faanyaga kátrányt tartalmaz, az ezekből készült termék is ellenáll a rothadásnak, gombásodásnak. a fa nem vetemedik, nem deformálódik, nem duzzad meg. Ezért szokás örök fának is nevezni! Színskálája ugyancsak széles, több mint 12 árnyalata van, remek alapanyag épület és bútor készítéséhez, sőt, a belőle készült ház egyedülálló sajátossága, hogy “lélegzik”, az ilyen épület az ember számára kedvező klímát teremt, jót tesz az egészségnek.
Európa legöregebb vörösfenyői Svájcban, a Rhône völgyének egyik déli mellékvölgyében élnek, becsült koruk ezer év. Kedvező termőhelyen nem ritkák a 600–800 éves példányok. Hazánk legidősebb vörösfenyője a zirci arborétumban él, és alig százhetven éves.
Európában többfelé is a boszorkányoktól védő erőt tulajdonítottak neki, ezért április 30-án német nyelvterületen vörösfenyő-gallyakkal, „boszorkányseprűkkel” díszítették föl az ajtókat és az ablakokat. A délszlávok vörösfenyőkérget akasztottak gyermekeik nyakába, hogy az megvédje őket a gonosz tekintetektől. Tirolban úgy vélték, hogy a fogfájás örökre elmúlik, ha a kihúzott fogat egy vörösfenyő árnyékos oldalán elássák.
Ezüstfenyő
A Picea pungens alapfaja a Sziklás-hegységben őshonos, nagy termetű, kúp alakú fenyőfa. Gyorsan nő, szép, szabályos koronát nevel. Színe változatos, de egyharmaduk gyönyörű ezüstös kék színű. Lehet, Sík Sándor rigója épp ilyenen hintázott:
“Könnyű rigó, / Fenyőfa keresztje hegyén, / Úgy-e de jó, / (Mi tudjuk csak, te meg én!) / Szél csókján ide-oda lengve, / Fönn, fönn, ahol ne hallja senki, / Belehintázni, belecsicseregni / A végtelenbe!” (Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz – részlet)
Kaukázusi jegenyefenyő vagy Nordmann fenyő
Az Abies nordmanniana tűje nem hullik, és nagyon tartós. Alexander Nordmann finn botanikus nevét viseli, hiszen ő fedezte föl ezt a fenyő fajtát. Csodálatos, nagy termetű, szabályos kúp alakú fa, fényes, zöld, 2-3 cm-es tűlevelekkel.
Havasi cirbolyafenyő
A Pinus cembra a holarktikus övezetben a tűnyalábos selyemfenyők egyik faja. Olyan helyeken él, ahol az évi középhőmérséklet a fagypont alatt van. Magassága 40 méter, törzsének átmérője másfél méter is lehet. Fényes tűlevelei 9 centiméteresek, tömött csomókban, ötösével állnak. Tobozai 13 centisek, egyenesen fölfelé állnak, fiatalon ibolyaszínűek, később vörösesbarnák. Magja emberi fogyasztásra is alkalmas, a mandulafenyő magjához hasonló ízű.
Óriás mamutfenyő
Latin neve: Sequoiadendron giganteum. A Földön élő legnagyobb testtömegű élőlények ennek a fajnak a képviselői. A legöregebb, ismert példány 3200 éves; törzsének átmérője 8,85 méter, magassága 93,6 méter, becsült tömege mintegy 1000 tonna.
Kalifornia állam hegyvidékein lakik, ahol minden vadon élő állománya védett. Magyarországon a legnagyobb példányok 30–40 méter magasak. A mintegy 8 cm-es, tojás alakú toboza 18–24 hónap alatt érik be, és akár húsz évig is a fán maradhat. Egy toboz átlagosan 230 magot tartalmaz. Egy-egy nagyobb példány akár 11 000 tobozt is érlelhet 300 000–400 000 maggal.
Feketefenyő (Pinus nigra)
A tűnyalábos nemzetségbe tartozik, nevét tűinek szokatlanul sötét színéről kapta. Őshazája Kis-Ázsia és Délkelet-Európa. Szabálytalan, ernyőszerűen kiszélesedő koronájú, robusztus termetű fenyő – mintegy 30 m magasra nőhet meg. Karácsonyfának is használják, mert tűi a legszárazabb szobákban sem peregnek le. Illatos, a szobai klímát is jól bírja, de kiszáradt tűlevelei különösen szúrósak.
Mandulafenyő
A minden más növénytől eltérő megjelenésű, festői szépségű mandulafenyő, a Pinus Pinea a Mediterráneumból származó kis vagy közepes termetű fa, amely idősebb korára vízszintesen álló, sűrű ágaival ellaposodó, ernyőszerű koronát fejleszt, egyedülálló látványt nyújtva. A tobozai vaskos, tömzsi nyélen két-hármasával fejlődnek, majdnem gömbölyűek, 8-15 cm hosszúak, fénylő dióbarnák, a harmadik évben érnek be. Nagy, sötét vörösbarna, ehető magvait igen nagy mennyiségben hozza (tobozonként gyakran száznál is többet).
Képek forrása: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép, 5. kép, 6. kép, 7. kép, 8. kép
