Ma indult Rózsa Vöcsök-hétvégére. Nehezen szánta rá magát szegényke, már napok óra kérlelt, sírdogált, könyörgött, hogy mennyire nincs kedve menni.
Ma ki is fejtette, hogy nem érti, már egy hete sír miatta, és én még mindig azt mondom, hogy menjen el. Részletesen (és kb. tizedszer) elmagyaráztam neki, hogy miért tartjuk olyan fontosnak a közösséggel töltött hétvégét. A délutáni pihenő alatt végig a Vöcsök-táborban szerzett élményeit mesélte, s utána azt mondta: – Nem baj, ha már inkább várom a hétvégét, és nem sírok miatta?
Rózsát és két másik Vöcsköt én vittem (volna) a felső-gödiek központi találkozóhelyére – ahonnan egy másik család juttatta őket el a buszvégállomásra. Dédpapa is elhozott egy gyereket, aki egyenesen a hozzájuk közel levő iskolából ment a hétvégére.
Már szállítottam befelé a gyerekeket az autóba, amikor szólt a szemben lakó fiatalember, hogy teljesen leeresztett az egyik gumi, a bal hátsó.
Indulásról ennyit.
Még kétségbeesni sem volt időm, amikor felbukkant Dédpapa autója. Gyorsan utánaszaladtam, szerencsére észre is vett. Beültettem a gyerekeket, minden OK.
Elképesztő, hogy mennyire gondoskodik Isten.
Dédpapa még azt kérdezte: – És te mit csináltál itt, vártad a jószerencsét? Nem. Még arra sem volt időm.
Egy kis reklám-forgatókönyv, tegnapról.
Kétéves kisgyermek éppen szopizik. Meghitt hangulatú összebújás a papaszánban.
Megjelenik a kisfiú nővére, csokoládét majszolva, s kezében egy piros csokigolyót tartva.
A kicsi azonnal felhagy a szopizással, INKÁBB CSOKIT KÉREK! felkiáltással nyújtogatja a kezét.
A megkapott csokit egyben bekapja, és nagyokat nevet tele szájjal.
Ja, és a mosógép is elromlott.
Nyitókép: innen.
http://cillamama.blogspot.com/