Van egy nagyon jó könyv, James Martin írta, az a címe, hogy Mennyei derű. Ezt időnként el szoktam olvasni, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy fontos, hogy sokat nevessek, bohóckodjak a gyerekekkel, és ne vegyem túl komolyan magamat meg az életemet, amire elég hajlamos vagyok egyébként.
Ebben olvastam, hogy Szent Ignác arra buzdítja jezsuitáit, hogy ha valamilyen okból nevetségessé válnak, akkor próbálják meg azonnal az alázatosságot tanító gyakorlatnak felfogni a helyzetet. Szent Ignác hozzáteszi, hogy nem cél, hogy keressék ezeket a helyzeteket… Ezzel szemben Szent Ferenc azt javasolja követőinek, hogy akár szándékosan is hozzák magukat nevetséges szituációkba, gyakorlási céllal.
Mivel többször is eszembe jutott mostanában az alázat gyakorlása, meg egyáltalán, hogy mit jelent az alázat az én életemben, gondoltam, ki lehetne próbálni valamikor. Meg elgondolkoztam, hogy igazán vicces egyházi ünnepünk nincs is… Így jutott eszembe Szent Vidor (Szent Hilárius) napja, akiről a néprajz szakon, kisepika órán sokat hallottam, mert nagy anekdotamesélő volt, és az anekadotagyűjteményeket kezdetben róla nevezték el. Így készen állt a terv: Vidor napján vidorkodni fogunk, valami vicceset csinálunk, és jókat nevetünk.
A gyerekeknek persze tetszett az ötlet, ezért Vidor napján eleve viccesen öltöztünk fel: a fiúk piros, mosolygós pólóban voltak, mi, lányok pedig extra kiegészítőket vettünk fel, homlokdíszt, fejpántot, nagy fülbevalót, nekem két copfom volt, Rózsa füleket csinált magának a copfjaiból. Jól néztünk ki…
Érdekes élmény volt megtapasztalni, hogy az emberek elég furán néznek rám, és persze nem magyaráztuk el mindenkinek, hogy nem csak meghibbantunk. A legelgondolkoztatóbb pillanatok azok voltak, amikor egy kedves anyukatársam éppen arról beszélt, hogy szereti a blogom szemléletét – azaz kb. az életszemléletemet. Ez általában is nagyon megérint, de így kb. hippilánynak öltözve pláne érdekes volt. Kettős. Fura. Izgalmas :-). Az is átgondolandó volt, amikor a boltban vásároltam (a fejpántot a homlokomon csillogó szívecskével levettem, de a hajamba tettem egy virágot), és ott persze senki nem tudta, hogy csak játszunk. Ízlelgettem az érzést, amit okoz bennem, ahogy rám néztek az emberek, a pici mosolyokat… Hasznos volt, jó volt. Azért nem felejtem el, hogy most szándékosan csináltam magamból bohócot, és más, ha ez véletlenül történik. De edzésnek kiváló volt.
Este aztán sündisznónak elkészített szalmakrumplit ettünk, a krumplihalmot beborítottam reszelt sajttal, az orra olívabogyó. Ez volt az alapötlet. Táncoltunk is kicsit, volt limbózás is, közkívánatra. Döbbenetes, hogy Emil milyen mélyre le tud menni.
Mindenki élvezte a napot, vidámak voltunk. Sajnos amit olvasni lehet Szent Vidorról, az éppen nem szívvidító, ezért megbeszéltük, hogy nem az a cél, hogy őt ünnepeljük, hanem az, hogy egy napon az évben különösen is szem előtt tartsuk, hogy Isten és az egyház vidám, és minket is erre hív. Lehet, hogy jövőre durvábbat is bevállalok… Már van néhány ötletünk! (Csak el ne felejtsem jövő ilyenkorig. Emlékeztetőül: lapocskák.)
A fotók illusztrációk: 1.kép 2. kép
