Néhány hete még úgy éreztem, hogy autó nélkül én már nem szeretnék sehova se menni. Hamar elfáradok a mászkálásban, a vonat szétrázza a derekamat, a város meleg és büdös… Minek is mennék tömegközlekedéssel? Egyáltalán – minek is mennék bárhova, ha nem muszáj?
No, ezek máshogyan alakultak, sőt, saját elhatározásomból egy héten háromszor is izgalmas utakra indultam. Jó, az autómentességben benne volt az is, hogy szerelőhöz került a kocsi, de pssszt! Azért olyan jó kalandok voltak!
Kedden Matyit vittem kontrollra, meg bekukkantottam a munkahelyemre is. Képzeljétek, legközelebb csak egy év múlva kell mennünk!!! Minden rendben van, az egyetlen, de nagy vese szépen elvégzi a dolgát, nem romlott semmit az elmúlt két évben. Hála és dicsőség Istennek! Annyira örülök neki! És annak is, hogy ilyen gondos, türelmes orvos kezébe került a sorsa, aki odafigyelve, folyamatos kontrollok alatt várakozott, hogy mi lesz a kimenetele a dolognak, és nem rögtön műtött, pedig az elején azt mondta, hogy 90 százalék az esélye az értékek alapján annak, hogy műtétre kerül a sor.
Pénteken ismét felkerekedtünk délután, és Rózsával mentünk Paddy and the Rats koncertre. Izgalmas élmény, ahogyan növekedő gyermekeink mellett lassan máshogyan kell és lehet ott állni, más jellegű dolgokban igénylik a kísérést, meghallgatást, törődést. Pl. Rózsa esetében itt van ez a zene-kérdés. Én nemigen hallgatok zenét (na jó, legyünk őszinték: gyakorlatilag nem hallgatok zenét). A zene engem teljesen leköt, eltölt, és erre nem szánom rá az időt. Háttérzene számomra nem létezik. Vagy hallgatom, vagy nem. Mostanában inkább nem, mert a kevés szabadidőmben inkább más dolgokat csinálok. De Emil meg éppen zenével tud a legjobban dolgozni. Rózsa is így van vele. Ráadásul a zene jó kis téma az iskolában is, amihez szívesen hozzá is szól (ha már nincs itthon tévénk, tehát ez a téma kiesik). Nos, így került be a családba a Paddy and the Rats, és bár az ő zenéjük kicsit azért durva, nekem is tetszik (a klipek azonban tiltólistásak, amit a gyerekek teljesen tiszteletben tartanak). Szeretem a kelta zenét, és azt is, ahogyan ötvözik a … punk stílussal (azt hiszem, mert mondom, ehhez nem értek). Így aztán amikor kiderült, hogy lesz koncertjük Budapesten, elhatároztuk, hogy elmegyünk. Pont jókor is volt, mert egy hónap múlva már nem tudtam volna elkísérni a leányzót. Izgalmas estét töltöttünk a Budapest Parkban. Én életemben először voltam punk koncerten. Rózsa elöl szeretett volna állni, így a 3-4. sorban helyezkedtünk el, nem pont a közepén, ami elég szerencsésnek bizonyult, mert középtájon sokat lökdösődtek, dőltek, mint a dominó, és ennek csak a széle ért el hozzánk. A zene így élőben is jó volt, a zenekar szimpatikusan viselkedett, és tulajdonképpen az emberek is rokonszenvesek voltak, többen gratuláltak a pocakhoz, vigyáztak is rám. Rózsát kétszer leöntötték sörrel, de hamar megszáradt. Jó volt látni, ahogy a koncert vége felé kicsit felenged, énekel, tapsol – jó, azért nem csápolt. Az elején kicsit aggódtam, hogy erős neki ez az élmény, de a fáradtság ellenére lelkesen jött haza. És én is egész jól bírtam.
Ma pedig meglátogattuk Nammát, a legrégebben látott nagyszülőmet. (Annyira szégyellem, de a Pátyon élő nagyszüleimet sem látogattuk meg hónapok óta. Amint lesz újra autónk, ők következnek… Vagy vállaljam be kocsi nélkül? Ezt még meg kell fontolnom.) Namma fantasztikusan finom ebéddel és dúsan termő málnabokrokkal, szaladgáló gyíkokkal és sok szeretettel várt minket, mindenki nagyon jól érezte magát. Matyi különösen is bizalmas volt Vele, labdáztak, beszélgettek. Örültem, hogy ott voltunk, nagyon jó volt újra látni egymást.
Hazafelé Emil elment a nagyokkal Mamácsékhoz, hogy az egyik autójukat kölcsönkapjuk, de mivel úgysem férünk be egy ötszemélyes kocsiba, Matyival mi ketten hazafelé vettük az irányt. A Széll Kálmán téren a kislegényt lenyűgözte a szökőkút, nézegette, simogatta a vizet, sikongatva ugrott hátra, amikor felfröcskölt egész magasra. Nem kellett sietni, ő a vízben gyönyörködött, én meg benne. Aztán, amikor pára kezdett jönni, magától indult a villamos felé. A vonaton természetesen elaludt, hozzám bújva. Olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni a leszállással, és a kalauz engedélyével elmentünk egészen Vácig, majd onnan vissza. Kipihente magát, mosolyogva, érdeklődően ébredt. Aztán az állomáson összefutottam két utca béli barátnőmmel. (Bónusz történet egyikőjükkel kapcsolatban lentebb 🙂 )
Bensőséges, egységben lévő pillanatok, élmények ezek. Más-más jellegűek, de valahogy mégis középpontban maradósak. Köszönöm.
És a bónusz: Drága Anyósom elvitte pénteken a kicsiket a strandra, de jaj! Ott derült ki, hogy nem vitt magával fürdőruhát, így pedig a gyerekek csak a babavízben pancsolhattak. Találkoztak a barátnőmékkel, és Anyósom megkérdezte, nincs-e egy pótfürdőruhája. Sajnos nem volt, de felajánlotta, hogy mivel épp indulnak haza, szívesen kölcsönadja az övét. Így is történt. Megmenekült a strandolás. Mindketten olyan drágák, bevállalósak, annyira egyedi emberek!
Cillamama
Forrás és kép: Cillamama blogja