Szombaton délelőtt megérkezett Péter. Maradt még hét farönk, nagyobbacskák, azért jött, hogy feldarabolja, majd széthasogassa.

Péter favágó versenyeken szokott indulni, baltájának nyele üvegszálból van, nem törik. Az egyik ilyen versenyen nyerte. Iszunk egy teát, majd elkezdi. Közben kitalálom, hogy az egyik almafát, amely bár tavalyelőtt kivételesen ízletes gyümölcsöt hozott, vágjuk ki. Tavaly már nem volt rajta csak öt szem, és előtte évekig szinte semmi. Helyére egy kerékpártárolót kellene építenünk. Az almafa könnyen megadja magát. Utána jön a barackfa, amely évekig olyan bőtermő volt, hogy az összes barátnőm belőle főzött lekvárt, aztán egyszer csak csökkent a termés, a múlt évben már csak egy darab barack lógott a fán. Ez már szárazabb, mint az alma, de sikerül ezzel is végeznie. A fűzfa az árokparton következik. Gyönyörű, magas fa, magától nőtt, hétfelé ágazik tőből. Azért döntök a vágása mellett, mert állítólag ha száraz, jó tüzelő. Nem vágjuk ki, csak botoljuk. Embermagasságig meghagyjuk, hogy jövőre új ágakat hozzon. Péter nekiveselkedik, de hatalmas szél kerekedik, szeme, szája telemegy apró faforgácsokkal. Küzd. Egyszer csak hatalmas robajjal eldől az ág. Péter dühös.

– Mindenem tiszta forgács, alig látok. Érezted a szelet? Ezt védte az Isten.

Elcsodálkozom. Szégyellni kezdem magam. Csak úgy nem lehet egy fát sem kivágni, állatot sem megölni.

Péter áll, söpri magáról az apró fadarabokat.

– Ha a fáktól függne az üdvösségünk, hát én elkárhoznék. Rengeteg fát kivágtam, és nem ültettem egyet sem. Illetve egyet igen – morfondíroz hangosan. – De azt is csak átültettem.

Szél. Nap. Mennydörgés. Szivárvány. Néhány napja, amikor földrengés volt, épp tejberizst akartam enni, amit akkor főztem a lányaimnak, amikor én magam böjtöltem. A hatalmas, sohasem tapasztalt zajtól dermedten elzártam a gázt, amin melegítettem. Mintha azt üzente volna az Úr, amit egyszer felajánlottál, nem illik visszavenni. Lemondtam az evésről.