A szégyen kikerülhetetlen, mondta valaki, amikor elmeséltem neki az alábbi történetet, amely néhány hete esett meg.

Baráti társasággal kirándultunk, azután egyik nap, amikor már jobb idő lett, valaki megkért, masszírozzam meg. Szívesen!

Több mint tizenöt éve tanultam meg az izmok és és a különböző testrészek közötti összefüggést. Az ernyedést és a feszítést, és az azt követő jóérzést előidézni, oldani. A hátat oldó ütögetéseket, apróbb gerinccsavarásokat.

Botond elmúlt negyven, magas, erős, inas férfi. Hasra, majd hátra feküdt, mindezt ruhában, a fejénél sokáig időztem, míg végül majdnem elaludt.

Ő is megmasszíroz, ajánlotta fel, hálásan fogadtam. Hasra feküdtem, míg a hátamat gyúrta, ütögette. Következtek a karok, majd a lábak.

A feneket ki szoktam hagyni, és minden olyan testrészt, ami intimitást feltételez. Ő nem.

Hosszan gyúrta, ütögette, szinte fájt, amikor belém nyillalt a felismerés, ez már nem a masszőr, hanem a férfi.

Fel kellene ugranom, pofon vágnom, de nem. Hagytam, és szégyenkezni kezdtem, amikor a szobámba léptem. Dühös voltam Botondra, magamra mérges, hogyan keveredhettem bele a helyzetbe, hogy nem volt bátorságom az arcába kiáltani, kezét lefogni, vagy csak egyszerűen otthagyni az egészet.

Rájöttem, azzal, hogy hagytam, én is a testiség sötét bugyrainak peremén mászkáltam.

Aznap nem mentem a többiekkel sehová, mardosott a szégyen.

Mert hogyan is magyarázzam meg, mi miért történt. S egyáltalán, kinek magyarázzam?

Sokáig imádkoztam, míg egyre világosabb lett, hogy Isten így is szeret, hogy letértem a szeretet útjáról. Arról, amikor nyíltan az emberek szemébe tudsz nézni.

Hölderlin azt mondja, tiszta szívvel élni a legnagyobb bölcsesség.