A minap Tabajdon, a Mezítlábas parkban láttam újfent Shakespeare halhatatlan művét, főiskolások előadásában.

A szereplők váltakoztak, hol a szőke copfos, hol a barna teltkarcsú lány volt a dajka vagy Júlia vagy Júlia anyja. Ugyanígy a fiúk is felváltva játszották Montague-t, Mercutiót vagy Lőrinc barátot.

Beavató színház ment, ami azt jelenti, hogy a próbáktól a táncokig, a rendezői instrukciókon át a darab végpontjáig mindent megmagyaráztak.

Ez jó volt annak is, aki már ismerte a darabot, s azoknak is, akik most szembesültek vele először.

Például azoknak a kis kamasz lányoknak, akik hátul, a szalmabálákon ülve kuncogták végig a csókjeleneteket. Ha figyeltek volna, biztosan meglepődnek, hogy az ágyjelenet nem előzi meg a házasságot, igaz, a csók – igen.

Rómeó és Júlia kapcsolata szerelem első látásra, annak minden mélységével együtt.

Mindketten igent mondanak a másikra. Nem a másiknak, mint azt sokan ma is teszik. Igent mondani a másikra azt jelenti, Istent is bevonom a kapcsolatunkba, szent esküvel.

Az igen azt jelenti, teljesen átadom magamat a másiknak, nem akarom saját függetlenségemet, jogaimat megőrizni. Ezentúl nem én játszom a főszerepet saját életemben.

Az igen még kölcsönösséget és feltétlenséget is hordoz, és minden gyengeségen és bűnösségen át érvényes marad. Megbocsátás is van benne, hiszen ha nem vesszük magunkat olyan komolyan, eljuthatunk az önfeláldozás és önmegtagadás szédületesen gyönyörű mélységeihez.

Assisi Szent Ferenc szerint a Kereszt és a Mennyország: egy.

A halál kapu egy másik életbe, talán azért sem kell annyira komolyan félnünk tőle.

Júlia szerelme erősebb volt, mint halálfélelme.

Rómeó szerelme erősebb volt, mint halálfélelme.

Erősek voltak, mert együtt voltak.

Rómeó bűnét Júlia is magára veszi.

Egy test. Egy lélek.

Számukra a házasság ünnep, örök szentség, szüntelen áldozat.

Hála a nehézségekért, hála a kegyelmekért.

Meg ilyesmi.

Talán azok a fiatal kamasz lányok, alig Júlia korán innen is megértik egyszer…