Ha már ott belül nincs rend, csak kétségbeesés, legalább kívül az legyen. Üresség és vak düh. Nem vették figyelembe.

Ez most nehéz lesz, gondolja Emő. Bemenni újra oda, ahol elvesztett valamit, amit szeretett. Nem akar ott lenni, bár a felelősség húzza, és a fák is szépek az udvaron, mintha csak most született volna a kert, a frissen vetett fűvel, a fából készült szegélyekkel az ágyások körül. Égetett festék szaga a lépcsőházban, a korlátok újramázolva, a falnak támaszkodni tilos, kis cédula a kovácsoltvaskerítésen. Harisnyája kissé gyűrött, vastagabb része kilátszik a szoknya alól.

Márta kezére gondol, az erek néhol már látszanak.

Márta arca sápadt az indulattól, és a szeme. Villámlik, amikor dühös. Körtét darabol, akkurátusan igyekszik, hogy egyenlőek legyenek, ha már ott belül nincs rend, csak kétségbeesés, legalább kívül az legyen. Üresség és vak düh. Nem vették figyelembe. Holott ő igazán mindent megtett Emőnek. Tényleg. De ezt most nem hagyja. El szeretné taposni, mint egy férget. Mint gyerekkorában, amikor az anyjának mondott valamit, de az meg sem hallotta, csak ujjaival babrált tovább a szőnyegen, talán a petrezselyemzöld lehullott darabjait csipegette.

Anya, kiabálta, semmi. Aztán mégis valami halk tessék, inkább kelletlen, mit akarsz már megint, miért zavarsz, te kis senki. Anya megigazítja a haját.

Apád mikor jön, nem tudod? A tükröt bámulja, poros.

Nem, nem tudja.

Hol kódorog már megint?

Márta hallja a kerékpár zörgését, apa leszáll, betolja a sufniba, becsukja az ajtót. Lépte visszhangzik a kövön. Ismerős járás. Apa szelíd tekintete az ajtóban.

Mártának anya is kellett volna, aki szereti őt, néha kakaót készít, és legfőképp megsimogatja a haját lefekvéskor, amikor más rendes anya jó éjszakát puszit is nyom a gyereke arcára. Anya sohasem, bár a lakás tiszta, hypo szag keveredik a frissen forralt tej szagával. A bögre pöttyös, kicsit kopott. Utálja a tej fölét, kipiszkálja a terítőre. A terítő viaszkos vászon, kék. Néhol késpenge nyoma.

Most dühös Emőre. Ilyenkor hidegség van benne, dühe megfagyasztja, kegyetlenné teszi. Módszeresen gyilkol, szavai pengék, nemcsak a bőrt szakítják fel, de behatolnak a húsba egészen le a szívig. Ahogy anya csinálta. Öntudatlanul égett bele a minta.

Az örvény is így kapja el a folyóba dobott faágát. Gyerekkorában a Tiszán sokszor megfigyelte az apró köröket, amelyek egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak, nem törődve a nehézségi erővel, kinyomták a víz felszínét, hogy a másik pillanatban a mélybe zuhanjanak.

Hagyni kell.

Látja Emő arcán a fájdalmat. Nem érez részvétet.

Később majd azt mondjuk, milyen jó, hogy most veszekedtünk.

Később, hagyja jóvá Emő.

Igen, sokkal jobb, hogy most kiadtuk. Tudod.

Emő lenyeli a körtét. Piros az arca. Szeme alatt karikák. Igen, bólint.

Kabátot húznak, az őszi nap meleg sugarait nem lehet megunni, gondolja Emő, amikor kilépnek a frissen mázolt lépcsőházból. Hallgatnak.

Merre mész?

A Corvin köz felé.

Hát akkor szia, mondja Márta és a zebrán megáll. A hidegtál jut eszébe, amit az egyik kirakatban látott. Éhes.