Azt, hogy valójában mi tesz szabaddá téged – a pénz, a hazugság vagy az élvezet, – nem tudom. De azt igen, hogy néha megadatik egyfajta szegénység, amely önként lemond az elemi létezéséhez fölösleges dolgok birtoklásáról.

(Este, egy kávéházban)

– Te loptál már? – kérdezi a nő.

 – Igen. Régen. Még gyerek voltam, akkoriban kitették a tejet meg a kiflit a bolt elé úgy öt óra tájban. Lementünk, elvettük, amire szükségünk volt, és fenn megettük – válaszol a férfi.

– Én is boltból. Néha könyveket. Egyszer biciklit. Az volt a legegyszerűbb. Csak felültem rá, és elhajtottam.

– Jaj, szegény valaki! Tőlem loptak biciklit. Iszonyú volt, amikor lementem reggel az udvarra, és sehol a gyönyörű szép Csepel. Képzeld, még rajta volt a régi magyar címer. Azt hiszem ’48-ban gyártották. Valószínűleg olyanok lopták el, akik nem értékelték. Egyszerűen elvitték egy MÉH-telepre ócskavasnak. Ez fájt a legjobban.

– Emberektől soha nem loptam. Úgy értem, ismerősöktől.

– Tőlem loptak könyveket, kazettákat. Majdnem az összes Kontroll- és régi Európa Kiadó-kazettám eltűnt. Néhány Pilinszky-kötet is.

– Egyszer egy fiú, akivel egy albérletben laktunk, jó néhány dolgomat elvitte. Meg némi pénzt is lenyúlt. Elég szar érzés volt.

– Engem meg egyszer Jeruzsálemben, a bazársoron elkaptak, amikor egy pici dobozt próbáltam zsebre vágni. Görögországban meg egy térképet, azt is észrevette a tulajdonos. Futni kezdtem, ő meg utánam. Kétségbeestem, eldobtam, de ő ne tágított. Futott utánam. Elfáradtam, leültem egy padra, ő meg mellém. Elkapta a karomat, és hangosan kiáltozott, én meg „Nemértem, nemértem, nemértem” mire végre abbahagyta. Nagyon szégyelltem magam.

– Hány éves voltál?

– Huszonkettő. Elég ciki. Ma már nem csinálnám.

– Én sem.

(Néhány nappal később, egy boltban)

– Mit csinálsz? – kérdezi a férfi.

– Semmit – válaszol a nő. – Azt hittem, nem veszed észre.

– Tedd vissza!

(Néhány nappal később, egy padon)

– Ezt tedd el! – mondja a férfi.

– Annyi mindent adsz – válaszol a nő. Igen.

– Nem szeretném, ha újra lopnál.

– Nem szoktam.

– Csak a mézet a múltkor.

– Ja, igaz. Nagyon szeretem a mézet.  Irreálisan drága. Azt gondolom, ennyi jár nekem. A bolttól, vagy nem is tudom, egyáltalán. Jár és kész. Annyi igazságtalanság van a világban, annyi mindent elviselek. Amúgy is, mindenki lop.

– És csal, és hazudik, és házasságot tör. Persze. De ez számomra nem érdekes. Tudom, hogy nekem egyedül kell elszámolnom a bűneimmel.

– Micsoda fogalmaid vannak?! Bűn? Talán hiszel a Mennyországban is?

– A pokolban is.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy halálom után az örökkévalóságban egy nagy üstben fognak főzni? Hogy valakinek az jó, hogy én szenvedni fogok végestelen végig? Hát ez agyrém!

– Nem tudom, ez hogyan fog történni, de a legnagyobb agyrém számomra az, hogy elhitetik velünk, hogy nincs pokol.

– Na, jó, ezt a baromságot nem hallgatom. Megyek, és mindjárt ellopok még egy mézet, ha nem hagyod abba. (Cigarettára gyújt a nő, feláll, idegesen sétál.)

– „Egyedül ők, az irgalmasok értik meg a világot, s benne a földi javak szerepét. Egyedül ők tudják helyreállítani a szétzilált értékrendet, az életbe vetett mélységes bizalmat, a felebarát méltóságát és a valóság Isten szívéig nyúló realitását, mélységes komolyságát.”  – mondja magában a férfi.