A Giglio szigete körüli vizek, ahol delfinek és bálnák is élnek, az oldalán fekvő Costa Concordiával napok óta szürreális látványt nyújthat.

Egy luxushajó, amely több mint négyezer embert szállított, egy apró szívesség vagy ki tudja, mi miatt, nekiütközött egy sziklának, léket kapott és felborult. Eddig tizenhat holttestet emeltek ki az olasz haditengerészet búvárai, ami akkor is felbecsülhetetlenül sok, ha egy barátod sincs köztük.

Amikor meghallottam a hírt, arra gondoltam, hogy mennyire másképp alakult ennek a négyezer embernek az élete, mint ahogy tervezték. Az utasok valószínűleg szórakozni akartak. Talán bámulni a nagy vizeket, majd elnyúlni a kényelmes kabinokban, pezsgős vacsorákon átbeszélgetni a közös jövőt vagy a nagy üzleti titkokat. Rácsodálkozni a színházban játszott darabokon keresztül az élet sokszínűségére, vagy csak a műholdak segítségével netes beszélgetést folytatni az otthonmaradottakkal.

Szórakozni mi is tudunk, akik itt, a szárazföldön élünk. Bulikba járunk, vagy éjfélig koncerten vagyunk, aztán még be egy étterembe, egy könnyű vacsorára vagy csak néhány pohár italra, és hajnali négykor már ágyban is vagyunk. Átalusszuk a délelőttöt, délben kitámolygunk a konyhába, megisszuk a jó erős feketét vagy a nagy csésze teánkat, és csak ülünk ernyedten fürdőköpenyünkbe burkolózva.

Egy buli 5-6 órán keresztül tart, utána jön a tíz óra alvás, a délelőtti mise kimarad, és még néhány óra téblábolás, amíg valóban magunkhoz térünk. Aztán eszünkbe jut, hogy meg kellene írnunk egy sürgős levelet, de közben szemünk a vasalnivalóval teli kosárra téved. Az ebédet is jó lenne megfőzni még ma, hiszen holnap egész nap úton leszek, és a fürdőszobatükrön is hatalmas vízcseppek éktelenkednek, meg amúgy is: nem ártana az összes ablakot, sőt, az ajtókat is lemosni. A kilincsekről nem is szólva.

De jaj, ma még nem is beszélgettem a párommal, a gyerekemmel, az anyukámmal. És megígértem a szomszéd néninek, aki beteg lábával otthon fekszik, hogy meglátogatom. Úgy érzem, szétfeszít a sok tennivaló.

Hová kapjak? Mit csináljak először?

Végül leülök a gép elé, megírom azt a bizonyos levelet. Nem beszélgetek a párommal, ő is a gép előtt ül, sőt, a lányom is. Mindenki a családban a saját szobájában egy képernyőt bámul.

Oszd meg és uralkodj, jut eszembe a régi mondás, és még egy szó, a sátán görög neve: diabolosz (szétszór), és fázni kezdek.

Egyik este Szent Ágostont olvastam, aki szerint a bűn „az örök Törvénnyel ellenkező szó, cselekedet vagy vágy”, ami fellázad Isten ellen, megsebzi az ember természetét, és sérti az emberi szolidaritást.

Biztosan így van, a szolidaritást illetően érzem is.

Leginkább meghitt együttlétekre vágyom. Közösségre, amelyben szerethetek, és már olyan szórakozásra, ami úgy üdít, hogy utána nem kell egy napot pihennem, mert a lelkemnek is öröm.