“A fiam betöltötte a tizennégyet. Arra gondoltam, itt az ideje, hogy megismerje a nőket – úgy is. “
“El szeretném vinni egy nyilvánosházba. Van a szomszéd városban egy lokálféleség, ahol ugye, jó pénzért a hölgyek mindenfélére kaphatók. Már tartottam terepszemlét, az egyik köztük elég csinos, az jó lenne Matyinak. Csak az anyja meg ne tudja. Ő olyan régimódi” – magyarázza titkolózásának okát Tamás. Matyi anyja végül is megtudta, így nem lett a dologból semmi.
Csak a vágy maradt meg az apában, hogy fiát férfivé avassa.
A beavatás sokáig a felnőtté válás ünnepe volt, amikor a csoport az egyént felruházta a közösség felnőtt tagjai által birtokolt jogokkal és szerepekkel. Az ember önmagában sebezhető, az egyén sikereit az által érte el, hogy megtanult alkalmazkodni, a szocializáció folyamán betagozódott a társadalomba.
Számomra a katonaság jelentett egyfajta beavatást. Ott megtanultam engedelmeskedni, és azt, hogy csak az az igaz, ami már megtörtént. Előfordult, hogy az eltávozási kis könyvvel küldtek vissza a körletbe. Szerintem szükség lenne ma is beavatásokra. Néha úgy érzem, ha egy fiatalabb férfival beszélgetek, hogy Úristen, mikor fog ez felnőni?! ( Ágoston 41)
Születésünktől fogva emberi kapcsolatok határozzák meg a helyzetünket, először velünk hasonló korú gyerekekkel való összehasonlításból építjük fel saját személyiségünket, emellett kiszakadunk az otthoni helyzetből, versenyzünk az odafigyelésért, a népszerűségért. Ha testvéreink vannak, akkor már felkészültebben szállunk be a versenybe.
Nyolcan voltunk fiúk a családban, szinte egyfolytában alkalmazkodni kellett a másikhoz, így szocializálódtam. Más állapotot jelentett a kollégium – tizennégy évesen. Ott megváltozott valami. (Gyárfás 32)
Nem tartjuk magunkat megismételhetetlennek. Növekedésünk során számos csoporthoz csatlakozhatunk, amelyek azonban meghatározott gyakorlatokhoz, rítusokhoz kötöttek.
Mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk a rítusok során?
Egy csoporthoz való tartozás valamiért jó dolog. Hogy ezt a jót elnyerjük, valamilyen próbatételen kell keresztülmennünk, vagy áldozatot kell hoznunk. Nemecsek jut eszembe a Pál utcai fiúkból, aki a második szocializációs terében, az iskolában, pontosabban az osztálytársai előtt először úgy bizonyított, hogy vízbe ugrott, bár a víz igen hideg volt.
A gyermekotthonban, ahol egy ideig tanítottam, jó fiúnak az számított, aki idejében rágyújtott az első cigire, megitta az első sörét, vagy megtanult verekedni, és tudta, hová kell a lányoknál nyúlni…
Mennyit változtak az avatási rituálék a különböző korokban?
Létezik-e irány, amely kihat ezekre a rítusokra, vagy pedig a történeti változásoktól függetlenül őrzik eredeti formájukat és tartalmukat az adott korban?
Eredetileg a beavatás vallástudományi fogalom volt, amely azt jelentette, hogy a gyermeket az adott vallási kultúrába és gyakorlatba bevezették akkor, ha ismerte a közösség hitét. Mindez legtöbbször ünnepélyes keretek között zajlott.
Emlékszem történelemből egy brutális spártai beavatási szertartásra, amelynek lényege, hogy egy oltárra rengeteg sajtot tesznek. A cél, hogy annyi sajtot lopjanak a tizenkét éves fiúk, amennyit csak tudnak, de úgy, hogy az oltár előtt álló idősebb fiúkat, akik korbáccsal a kezükben védik az árut, kicselezzék. A tizenkét évesek nem akarnak szégyent vallani szüleik és rokonaik előtt, az esemény nyilvános(!), ezért újra és újra próbálkoznak. A korbácsok az arcukon sokszor mély, soha nem múló sebeket okoznak.
Az első világháború idején élő férfiak egy részét a háború avatta be, azzal, hogy önfeláldozásra ösztökélte őket náluk hatalmasabbnak vélt dolgokért. Még később is zászlók előtt tisztelegtek, megbecsülték a hazát, amiért harcoltak.
Ma, mivel már alig léteznek közös minták, hiányzik a lényeghez való kapcsolódás, a serdülők legtöbbször arra kényszerülnek, hogy saját maguk fedezzék fel a helyüket a világban, önigazolást találjanak, karriert építsenek, személyesen vállalják a felelősséget kapcsolataikért.
A nyugati kultúrákban a fiúk beavatási rítusai legtöbbször az autóvezetéshez, a kitüntetésekhez, a dohányzáshoz, diplomákhoz, az alkoholhoz, a pénzhez, a barátnőkhöz vagy saját autóhoz, saját lakáshoz köthetők.
Én a motorozástól lettem felnőtt. Tizenhat voltam, amikor saját pénzemből megvettem az első motoromat, és a jogosítványomat szintén saját pénzből szereztem meg. Azután alig voltam otthon. Tudtam, ha bármit csinálok, azért én felelek. A baj csak az volt, hogy a motorosbanda vezetője egy velem egykorú srác, nem igazán azokat az értékeket képviselte, amelyeket ma fontosnak tartok. Sőt voltak ott idősebb férfiak is, de hiába, mert ők is a tinédzser kori önmagukat élték.(Tamás 39)
Ma megelégednek azzal, ha közismertté válhatnak, nem akarnak már hősök lenni, nincs is miért.
Valahogy mindig is felnőtt voltam. Már kiskoromban is jöttek utánam a többiek, aztán tizenkilenc évesen már olyan pozícióban dolgoztam, hogy 50 ember munkájáért feleltem. Mégis sokáig anyás voltam, ami a kollégiummal változott meg. Akkor mintha elvágták volna ezt a kapcsolatot, legalábbis megváltozott minden, amit az anyám nem is dolgozott fel sohasem. De a keresztség és a bérmálás is beavatás. A kereszténység is segít eligazodni a világban… ( Imre 56)
Pedig, ha a tradicionális társadalmakra gondolunk, ma is előfordul, hogy például egy bicskával küldik ki a fiatal fiúkat a dzsungelbe, és egy állat bőrével kell visszatérniük. A beavatás célja ott, hogy a halál valóságosságát megtapasztalják. Ezzel megfelelő viszonyba kerülnek a világgal, ráébrednek emberi méltóságuk alapjára. Arra, hogy ne értékeljék túl magukat, de alul se.
Nyitókép: innen
