Így locsoltak minket!

locsolkods1 
Izgatottan ébredt. Éles ellentétben a napsütéses, hideg, tiszta fényekbe burkolódzott, háborítatlan kerttel. Egy ideje már nem rejtett el tojásokat a fűbe, és csokinyuszit sem vásárolt. Amúgy sem tudta hová tenni a fogyasztói társadalom eme húsvéti kellékeit, amiből épp Jézus hiányzott. 

Az itatóba befagyott a víz. Behozza, és miközben teleengedi forróval, hogy olvadjon, szeme a függönyre téved. „Anya, ez egy pokróc, ez nem lehet fenn, ha jönnek a locsolkodók.” Pipiskedtek, leszedték, fel a vásznat. Átrendezték a székeket is, mert hová fognak ülni a locsolkodók. Jaj, a sütemények, jut eszébe. Óvatosan lépegetve, kezében a vizes edénnyel belép a tyúkudvarra, kiengedi a türelmetlen állatokat, majd vissza a házba. A kamrából kihozza a pogácsát, a túrós lepényt, felszeleteli a zserbót. Egymásra pakolja a Zsófi, a kisebbik lánya által díszített mézeskalácsokat, a kisebbeknek szánt kindertojásokat, rá az egészet egy tálcára, egyensúlyozva leteszi a konyhaasztalra. Aztán át egy székre, míg terítőt cserél. Nyolcat mutat az óra, amikor lépteket hall.

– Lányok! Gyertek! Megjöttek a locsolkodók!

– Igeeen – szól le álmosan Mira, a nagyobbik az emeletről –, megyünk!

– Mondhatom? – kérdezi Lajos, mellette nagy szemekkel egy pattanásos kiskamasz, kis Lajos. Bólint.

– Lajos vagyok, szép és laza / Locsoljak vagy menjek haza?

Meglocsolják, kis Lajos is elmond egy verset, leülnek. Lajos pálinkát kér, kis Lajos kólát.

– A lányok?

Mira és Zsófi egy jó húsz perc múlva jelennek meg, Mirán csíkos póló, farmer, Zsófin is farmer. Kis Lajos pénzt és kindert kap, nagy Lajos egy kézzel festett főtt tojást választ. Elmennek.

– Anya, én ezt úgy unom – sóhajt Mira.

– Micsoda?! – áll meg egy pillanatra keze a mosogató felett. – Mióta unod? Tavaly még számoltátok a locsolkodókat…

– Igen, de most inkább aludtam volna.

– Hát, nem tudom, mit éreznél, ha nem jönne senki.

– Zsófi is úgy ébredt, ő is azt mondta, hogy unja – árulkodik Mira.

– Én örülök, hogy jönnek – teszi hozzá. – Ezért jó falun lakni, az én gyerekkoromból mindez kimaradt.

– De most már a városban is más. Judit mesélte, hogy náluk is szoktak menni locsolkodók. A Berciék vödörrel, úgy mint itt – magyarázza Zsófi.

Enikőék kutyája és egy finom parfüm

Hozzájuk vödörrel még jó ideig senki sem jön. Ágoston lép be másodiknak az első osztályos Csanáddal, akinek a szeme alatt karmolásnyomok.

– Hát ez mi?

– Az Enikőék kutyája. Játszott. Belekapott.

– Még jó, hogy nem a szemed. Verset hoztatok?

– Kerek erdőn jártam/ Kék ibolyát láttam. / El akart hervadni / Meg szabad-e locsolni? – mondja tagoltan Csanád, és egy jót löttyint a lányok hajára, akik illedelmesen a kisfiú elé álltak.

– Leültök?

– Egy kicsit.

– Bort tölthetek?

– Egy kicsit – válaszolja Ágoston, és belekortyol az édes tokajiba. Újra megszólal az ajtóra szerelt szélcsengő. Gábor lép be két kisebb fiával, ő a felesége parfümjével locsol. Végre egy elviselhető illat, bár már úgyis mindegy. A két fiú is a kerekerdőnjártammal készült. Gábor nem kér semmit, a fiúk egy-egy sütit majszolnak.

– Nem merek inni – magyarázza –, nemrég hallottam, hogy itt a faluban valakinek éjjel vették el a jogosítványát.

Ágoston közben megitta a borát, bár ő is autóval van, feláll. Elköszönnek. Gáborékkal együtt lépnek ki az ajtón. Öt perc múlva megérkezik egyik legjobb barátnője férje, Pál.

Pál elegáns, fehér inget, fekete mellényt visel.

– Egy gondolat bánt engemet / Elfeledtem a versemet! Szabad-e locsolni?

– Szabad – hajtják előre a fejüket mindhárman. A kölni a hajukat éri. Pál leül, pálinkát kostól. Újra hallani a szélcsengő finom hangját.

Mit mondjak?

Hat fiúcska lép be az ajtón. Zavarban vannak. A legkisebbet, Boldizsárt tuszkolják a nagyobbak előre.

– Mondjad már!

– Mit mondjak? – kérdezi, miközben áttetszően kék szemét le sem veszi róla.

– Hát a versed!

– Én kis kertész legény vagyok / Rózsavízzel locsolkodok / Úgy locsolom a lányokat / Mint kertész a virágokat – hadarja a másodikos Boldizsár, és már spriccel is a kölnijével. Utána a nagyobbak. Mindenki kindert kap.

– Leültök, fiúk?

– Nem, sietünk – lépnek ki szinte egyszerre az ajtón.

– Főzök egy teát – mondja Mira a beálló csendben. De alighogy meggyújtja a gázt, újabb vendégek érkeznek. Norbi a fiával, Danival. Dani harmadikos, haja kakastaréjt formáz. Norbi a testvéréről mesél kezében egy pogácsával, aki Olaszba’ dolgozik, hentes. Segítette őket, amikor nem volt három hónapig munkája.

– Nem is kéri vissza, de azért majd apránként vissza szeretném adni. Persze jó, hogy jó fej, ezerhatszáz eurót keres hentesként. Most akarják felemelni a fizetést ezernyolcszázra. Csak akkor meg kell tanulnia a nyelvet. Kis főnököt akarnak belőle csinálni.

– Na, megyünk fiam? – néz rá Danira.

Csuromvizesen, nevetve

Közben Mira megfőzte a teát, épp citromot facsar, amikor megérkezik négy testvér. Szép üvegjeikben aranyesők és víz.

– Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág/ Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ! / Megöntözlek szépen az ég harmatával / Teljék a tarisznya szép piros tojással! – mondja a legnagyobb, aki már hatodikos. Dús, hullámos haját félhosszúra növesztette.

– Milyen jól áll, biztosan tetszel a lányoknak – jegyzi meg, mire a fiúcska elmosolyodik. Az aranyesős vizet nem sajnálják, Mira hosszú barna hajából csöpög a víz. A fiúk kindert kapnak, pénzt nem akarnak elfogadni. Újra csend van, Mira és Zsófi az asztalhoz leülnek.

– Mikor jönnek a táncosok? – néz ki az ablakon Zsófi. Azt nem tudja. De pár perc múlva belép helyettük Géza és kisfia, Álmos, és megérkezik Lőrinc és Zsigmond is, ők is apák, csak nekik lányaik vannak. Újabb locsolóversek következnek – újabb illatokkal. Fogy a pálinka és a pogácsa. Géza, aki szintén fehér inget és fekete mellényt visel, a munkájáról mesél. Arról, hogyan mozdították el a főnökét egyik napról a másikra harminc év után. Lőrinc politizál, ő most országgyűlési képviselő. Zsigmond orvos.

Megérkezik a szomszéd faluból Zalán fényképezőgéppel a nyakában. Zalán tanárember, néprajzi érdeklődéssel. A többiek elmennek. Zalán verset nem mond, de meglocsol, majd leül, az asztalon lévő apró virágcsokrot mustrálja, amikor kintről hangzavar szűrődik be. Táncosok – Mira néptánccsoportjából.

– Kifelé! – kiáltanak be, mire a lányok eliszkolnak. A fiúk be a házba, fel a lépcsőn, az egyik karjában a kapálódzó Mira, a másik Zsófi karjait fogja, viszik ki őket az udvarra, de azok kiszabadítják magukat, rohanni kezdenek, a fiúk hideg vízzel teli vödrökkel utánuk.

Zalán izgatott lesz, gyorsan ő is az udvarra megy, előveszi a fényképezőgépét, a szeme csillog. Először Zsófit érik utol a fiúk, aki kiabál, de nincs esélye. Mirának sincs, aki szintén kap néhány vödörrel. Csuromvizesen, nevetve jönnek be, a fiúk utánuk. Leülnek az előre odakészített székekre, a lányok felfutnak a szobájukba. Hajszárító duruzsolását hallani, át is öltöznek. Mirán virágos ing, Zsófi szoknyába bújik. A fiúk komótosan eszik a szendvicseket. Éjjel bálban voltak, nem aludtak, lassan beszélnek. Hetvenes évekbeli ruhájuk, csíkos ingeik, kockás zakóik, makkos cipőik megviseltnek tűnnek.

Kazinczy-díj

– Itt már mindenkinek van jogosítványa – kérkedik Marci.

– Csak nekem nincs – szólal meg Robi.

– Meg nekem – kontráz a mellette ülő.

– Nekem meg csak harmadszorra sikerült – vallja be Marci. A lányok lejönnek, Zsófi mézeskaláccsal kínálja őket. Épp akkor lép a szobába a fiúkkal egyidős Botond. Botond egyházi iskolába jár, saját költésű verset szaval a lányoknak. A többiek viccelődni kezdenek, nem hiszik el, hogy ő költötte. Botond újra elmondja, Marci feláll, telefonjával felveszi. A többiek tapsolnak.

– Ez igen! Tiéd a Kazinczy -díj! – mondja Robi.

– Figyelj, velünk jöhetsz, ha akarsz – hívja Marci. A fiúk elmennek, Zalán még marad. Húsz perc múlva megjelenik egy másik csapat fiú a néptánccsoportból, ők egy-két évvel fiatalabbak az előzőeknél.

Hatvankettő

A lányok újra menekülni próbálnak, de hiába. Kinn az udvaron szódásszifonokkal locsolják őket. Mira és Zsófi ruhájából csorog a víz, amikor belépnek a konyhába. Felmennek, ismét átöltöznek, újból hallani a hajszárító zümmögését. Mira most zöld pólóba, szoknyába és piros harisnyába bújik, Zsófi kék ruhát vesz fel. Zalán megint fotózott. Amikor elmegy a gyerekcsapat, Mira laptopjára átmásolják a képeket.

– Ilyet még nem láttam! – lelkesedik Zalán. – Mintha Erdélyben lettem volna, vagy Kalotaszegen! Hát ez fantasztikus!

Zalán lassan szedelődzködik. Kikíséri.

Felnéz az órára, amikor visszajön, egy óra múlt. Fáradtnak érzi magát, majd később mosogat, határozza el, és bemegy a szobájába. Lefekszik. Három óra, amikor harmonika hangját hozza a szél a nyitva hagyott ablakon. Megérkeztek a legnagyobbak a tánccsoportból. Az egyetemisták. Lányai sikítása hallatszik.

– Anyukátok?

– Pihen.

– Őt is meg szeretnénk locsolni – hallja a szobája elől. Kilép. Fiúk, akik szintén a hetvenes évek divatja szerint öltöztek fel, kezükben kölnisüveggel, fújják őt, az újabb ruhába bújt lányokat, és spriccelnek a levegőbe is. Minden nagyon büdös. Egyikőjük papírról olvassa:

„E háznak kertjében van egy rózsatő / Azt gondozza, azt öntözi a Jó Teremtő / Vizet öntök a fejére / Szálljon áldás a kezére / Az Istentől kérem / Piros tojás a bérem”

Mira nevetni kezd.

– Vallásos verset hoztál? Hát ez nagyon jó!

Este hajmosás után odalibbennek elé lányai.

– Szagold meg, anya? Ugye, még most érezni? Hát ez szörnyű! Holnap az iskolában mit fognak a szólni! – mondja Zsófi.

– De hát a többieket is meglocsolták!

– Dehogy, anya, a pesti fiúk? Ez csak vidéken szokás – magyarázza Mira, majd vidáman hozzáfűzi. – Tudod, hány locsolkodónk volt?

– Mennyi?

Mira kisebb hatásszünetet tart, mielőtt válaszol:

– Hatvankettő!

Nyitókép:innen

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.