Egy kép jut eszébe, Szegeden állnak az egyik betonból készült pingpongasztal előtt. Meleg nyári este van, talán július. Két hónapja vannak együtt, Bálint és ő.
„Szerelmes vagyok beléd, de nem szeretlek”, mondja a fiú, miközben Mihályt, a vizslát bámulja. Mihály német vizsla egy kis magyar vizsla beütéssel. Annyira jól sikerült példánya a kutyáknak, hogy néha megállítják Laurát az utcán, mert szeretnék, ha a vizslájuknak Mihály lenne a párja. Így Mihály egyre több vizslakölyköt mondhat magáénak, bár ez most egy cseppet sem érdekli. Egy üres tejfölös dobozt próbál kinyalogatni.
„Ezt hogy érted?”
„Úgy, hogy kívánlak.”
„Értem. Az jó”, mondja később Laura, de sírni szeretne.
Hát őt akkor nem szereti senki. Hogyan lesznek így férj és feleség? Vagy elég lesz a szerelem?
Előtte Csongorral járt, aki most nagyon féltékeny. Mindenhová követi, leveleket ír neki, találkozókra kéri, csak most utoljára legyél velem, írja, aztán egyik este megvárja Laurát a lakásban, ahol utoljára együtt laktak. Leteperi, a mellkasára térdel, kezét a lány nyakára szorítja. „Nem szeretném, hogy elhagyj!” Laura alig kap levegőt. „Ezt ne csináld, Csongor!”, próbál kiabálni, de nem jön ki hang a torkán. Meg fog halni, hát akkor ennyi. Többet nem ellenkezik, hagyja, hogy Csongor mindenféle durvaságot mondjon. Behunyja a szemét. Egyszer csak elengedi a nyakát, feláll. Laura a földön marad. Sírni kezd. Csongor kimegy a szobából.
Ez lenne a szeretet? Nem, ez biztosan nem az, ez valami más, konstatálja Laura, és Bálintra gondol. A piros biciklire, amit Bálint maga előtt tolt, amikor először meglátta. A főiskola előtt, a zebra túloldalán állt. Nevetett, és beszélt a mellette álló fiúval. Laura állt, és nézte. Könnyű, jutott eszébe a szó. Nem tudta milyen értelemben, de könnyed volt, szinte légies a napsütésben a két karcsú fiúalak képe, mindkettőn rövidnadrág, egyikük magasabb, széles vállú, a combja erős, izmos. Szép láb, állapítja meg Laura, és hirtelen meghallja a madarak hangját, egy kis veréb áll riadtan az úttesten, épp abban a pillanatban ütötte el egy autó a másik verebet, de ez nem hiszi el, hogy nem él a társa, fölérepül, majd újra el, ahogy az autók jönnek, majd megint fölé, mintha életre szeretné kelteni. Bálint mindebből nem vesz észre semmit, csak nevet, apró fekete szeme mosolyog, amikor a lámpa zöldre vált, és a zebrán egymás mellé érnek.
Egy pillanatra a lányra emeli tekintetét. „Szia!” „Szia!”
Laura továbbment, Csongorral találkozott a zenélő szökőkútnál. Fontos találkozó, Laura újságot akar alapítani. Csongor hisz a lányban, hogy képes rá. Ez a hit szárnyakat ad Laurának, tervez, és az újság nevén gondolkodik, meg hogy milyen rovatok legyenek benne. „Írd ki a neved a címlapra” tanácsolja Csongor. „Hogyan?” „Hát úgy, mint a Nyugatnál. Főszerkesztő: Osvát Ernő.” „Hát azt azért nem.” „Miért? Legyél bátor!” Laura úgy dönt végül, kiírja a nevét. Ez az a gesztus, ami végül összehozta Bálinttal.
