A szenvedély nélküli szerelmet üresnek érezte, de a szenvedély magában is égette a szívét.
„Láttad?”, kérdezi Réka Laurát. Bálintra gondol.
„Nem, ma nem.”
„Egyre többet gondolok rá…”
„Aha. És Dávid?”
„Ő már nincs. Vagyis alig találkozunk.”
„De Bálintnak barátnője van” jegyzi meg halkan Laura, és arra gondolt, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Talán annak is, hogy egyszer ő is boldog lesz.
Nem tudta, miért nem boldog Csongorral, hogy benne van-e a hiba, vagy Csongorban. Kapaszkodott a fiúba, aki kötődni nem tudott, és a ragaszkodást nehezen viselte. Leginkább elmenekült a kocsmák félhomályába, ahol szabadságillat terjengett, a minden megtörténhet valószerűtlensége. Azt, hogy mi is történhet meg, maga sem tudta, csak érezte, hogy a titok az emberek lelkében van, abban a titokzatos mélységben és tágasságban, ami néhány beszélgetés során megmutatkozott. Hogy ez valójában Istent jelentethette, arról sohasem beszélt Laurával, vagy mással. Csak homályosan érezte, hogy az nagyszerűen tökéletes, ami a hajnal mindent körbeölelő párájában, az utcák ébredező fényében, a madarak trillázó énekében, a plakátok leszakadt betűiben, a villamosvezetékek szabályos rendjében, a kukák orrfacsaró bűzében, az aszfalt nyugodt szürkeségében vélt felfedezni reggelente, amikor az egri borozó bezárt, az Isten jelenlététől olyan, amilyen. Ilyenkor szeretetet érzett. Az egész várost szerette, nem a barátait, nem a lányt, akivel hajnalig beszélgetett, és nem is Laurát, akit ilyenkor már elnyomott az álom, hanem mindezt egyszerre és külön-külön. Lesétált a Tisza partra, levette a cipőjét, le a zokniját, állt a legalsó lépcsőfokon, a víz gyengéden és hűvösen körbeölelte a lábát. Néhány sirály úszkált a víz közepén, szemben vele a lapos, ahol sokszor úszott lányokkal, akiket később megkaphatott volna. Lauráért sokat küzdött, és lám, most nem tud mit kezdeni ezzel a mindent elviselő szeretettel, amivel a lány szereti őt.
Laura nem boldog, ezt azért érezte lelke mélyén, de nem törődött vele, hiszen ő sem volt boldog. Hol lakik hát a boldogság, morfondírozott olykor, hol, ha nem a szerelemben. A szenvedély nélküli szerelmet üresnek érezte, de a szenvedély magában is égette a szívét.
„Szeretnéd, ha elhívnám Bálintot és téged is valamelyik nap moziba?” fordult Laura Rékához.
„Eljönne?”
„Szerintem igen.”
Bálint eljött. A mozi jó volt. Hárman sétálnak haza az áprilisi szélben. Telihold van, Laura felnéz, az ablak még nem világit, Csongor nincs otthon.
„Feljöttök?”
„Nem tudom”, néz Réka Bálintra. Bálint hallgat.
„Itt aludhatnátok, Réka, nem kellene átvillamosoznod a városon.”
„Igen, tudom, de nem is tudom.”
„Nem, asszem, én nem. Most nem tudnék itt aludni,” mondja Bálint.
„Hát, jó, akkor elkísérjelek a megállóba?” kérdezi Laura Rékát.
„Nem muszáj, én úgyis arra megyek,” válaszolja Bálint.
„Hát akkor, sziasztok” mondja Laura, és a két távolodó alak után néz. Egy felhő eltakarja a Holdat.
Fázik, konstatálja, és összehúzza magán a cipzáras felsőjét.