A Hedda Gablert, Ibsen drámáját sokkal később látta, és már nem idegesítette Hedda, inkább csodálkozott rajta. Hogy lehet, hogy valaki ilyen távol lehet önmagától? Saját érzéseitől?
A válására gondolt, pontosabban azokra az időkre, amikor Bálint beleszeretett valakibe, akivel jó volt a szex.
Állnak a kertkapuban, Laura belül, Bálint szemben vele.
Tudod, vele jó a szex.
Aha.
Ő szerelmes belém.
Értem.
Te szerelmes vagy belém?
Nem, nem vagyok – mondja Laura őszintén, de azt nem mondja, csak valami kiáltja belül, hogy akkor sem mehetsz el, hiszen a gyerekeket együtt vállaltuk, te akartad, ők bíznak benned, szeretnek téged, te vagy a világuk másik fele, az erős, okos, védelmező apa. Ezt nem mondja, mert nem képes meglátni saját érzéseit sem, inkább elpusztítja magát, mint Hedda, aki lepuffantja saját magát, pedig méhében már az új élet reménysége. „Milyen banális”, mondja a darabban, ahogy így szaporodunk, ahogy így történnek dolgok. Ő sosem gondolt arra, hogy ez banális, inkább ujjongott, amikor először meghallotta Adél szívverését a terhesgondozáson, hogy lehet, hogy lakik benne valaki, akinek így ver a kis szíve. Hogy valaki beleköltözött, az ő teste ad otthont, az ő vére táplálja, az ő gondolatait hallja… Ezt pontosan nem tudta, hogy valóban hallja-e vagy érzi-e, amit ő érez, mindenesetre sokszor hallgatta J. S. Bach egyik hegedűversenyét behunyt szemmel, ágyon fekve. Ilyenkor a lélek felszállt a magasba, ott repdesett a felhők és a nap között, mint néha álmában, háztetőkről háztetőkre szállott, benézett a szobákba, aztán tovaillant könnyen, vidáman, mint az a terjengő akácillat, amit most is érez. Milyen jó álom volt ez, milyen édes… vajon, ha meghal, akkor is ilyen könnyed lesz és boldog?
Milyen lehetett Hedda gyerekkora, ezt nem árulta el Ibsen, de valószínűleg hasonlított az ő gyerekkorára, ahol a látszat volt a fontos, meg az, hogy ki mit gondol rólunk. Hedda is retteg a botránytól, és érdekli, mit gondolnak róla az emberek, és éppen úgy viselkedik, ahogy elképzeli egy hideg és szép nő viselkedését, aki a megközelíthetetlenség szorongató fátylába bujtatja magát, a szabadság illanó ezüstporával megfűszerezve. Az ilyet csak megkívánni lehet, és szerelmesek is lehetünk belé, de szeretni, azt képtelenség. Nincs beszélgetés, nincs barátság, és nincs bizalom. Csak szex, szerelem, simogatás van, alá- és fölérendeltség van, engedelmesség és tisztelet sem jár ki a férjnek Hedda részéről, csak birtoklás van, és behódolás. Jaj, ments meg Uram az ilyen házasságtól!
Laura, ha belegondol, jót tett neki a válás mégis, mert megtanulta, hogy az őszinteség nem feltétlenül halálos, és nem riad meg mindig a másik. Végső soron önmagára ébredt. Milyen kár, hogy Ibsen nőalakja, Hedda Gabler feladta…