Még mindig nyár van. Dosztojevszkijt olvas az erkélyen, a Bűn és bűnhődést. A fekete vászonkötésű könyvet hol leteszi, majd újra belenéz, lentről gyerekek hangjával simogatja bőrét a szél. Raszkolnyikovra gondol, és arra, hogy milyen nehéz valakit szeretni. Laura tizennyolc éves, és szerelmes.
Nyújtózik egyet, kibámul az erkély résén. A nagy platánfa leveleivel játszik a szél, behunyja a szemét, majd újra ki, hunyorog. Játszik. Egy fát lát, aminek törzse megroppant, a fa kecses, kopaszságában is szép. Ez az ő élete, derékban megtört fa, amit valahol, valaki megtört, gondolja. És még nem tudja, hogy nagyobb halálokból is lehetséges visszatérés, hogy a kríziseket csak azért adja az Úr, hogy mind lejjebb és lejjebb merüljünk abba a végtelen óceánba, aminek csak a legfelső rétege a személyiségünk, az egyéniségünk, az akaratunk, a céljaink – Laurának most éppen az, hogy elvégezze a főiskolát, ahová felvették –, és mindezt elhagyva megtaláljuk azt a valamit, ami életünk lényege. Hogy végül megtapasztaljuk azt a végtelen áramlást, amiben jó élni, és amit Szent Pál olyan szépen leír a szeretethimnuszában, és ami Laura szerint is a legfőbb vágya a léleknek. „Szeretném magam megmutatni/ Hogy látva lássanak/Hogy látva lássanak./Ezért minden: önkínzás, ének:/Szeretném, hogyha szeretnének/ S lennék valakié,/Lennék valakié.” – ahogy Ady írja.
Laura most valakié, Gergőé.
A fiút évekkel ezelőtt látta meg a kultúrházban. A dús fekete haj, keskeny fekete szem, magas, karcsú alak olyan mélyen bevésődött a lényébe, hogy szinte kitörölhetetlenné vált.
Gergővel még inkább csak nézik egymást, néha beszélnek, de olyankor izzik körülöttük a levegő. Hamarosan együtt fognak sátorozni a Duna partján a Gemenci erdőben, ahol majd Gergővel sokáig fenn fognak maradni, nézni fogják az égbolt csodáit, és beszélgetnek, és még mindig csak beszélgetnek, és Laura okos nő módjára várni fogja, hogy végül Gergő kimondja, amit mindketten tudnak, hogy Gergő megszerette Laurát.
A fiú kimondja, és megcsókolja a lányt. Ügyetlen, esetlen a csók, mégis valahogy otthonos.
Az első csók. Néhány hét múlva következni fog az első ölelkezés. A világ egyik legügyetlenebb ölelkezése, ami mégis kiszolgáltatottá teszi majd a lányt, sebet szakít fel benne, amit, mint már tudja, anyja zárkózottsága okozott, aki képtelen volt megölelni, becézni kisbaba lányát, hiszen ő maga is olthatatlanul vágyott anyja gyengédségére, aki – s ezt most, hogy emlékeiben kutatva ír, nem játssza végig magában Laura.
Csak azt tudja, hogy ezt a mély szomjúságot a gyengédségre nagyon nehéz gyógyítani. Emberi módon talán nem is lehet. Laura most már inkább csak a kegyelemben hisz, és megszívlelendőnek tartja a keresztények azon gondolatait, amelyek a szexualitást csak elkötelezett kapcsolatban látják jónak. Egy „Igen” az ember igazi, sebekkel terhes külsejére és belsejére, az talán felszabadítaná. Egy „Igen”, ami bizalomból születik, de még akkor is hol marad a másik becézése, érintése – napi kifejeződése a szeretetnek.
Raszkolnyikovon gondolkodik. Hét év telik el száműzetésben, mire Raszkolnyikov ki tudja mondani az „Igen”-t a lányra, aki követte őt.
Most azt gondolja Laura, hogy ezt az „Igen”-t Raszkolnyikov valójában önmagára mondta ki először, s ha visszanéz arra a júliusi meleg nyárra ott a szegedi lakás erkélyén, megérti, miért volt szükségszerű első és későbbi szerelmeinek is, majd házasságának felbomlása.
