Újra itt a karácsony, és eszembe jut az eddigi legszebb, amit Dezsőnek köszönhetek.
Még kicsik voltak a gyerekek, Léda talán hat, Milla négy, amikor nagy hó esett. Akkora, hogy a kertet teljesen belepte, a babaházhoz csapást kellett ásnunk, Sudár, a nagy teremtű erdélyi kopó vidáman kergette Zsömit, a kis vörös macskánkat.
Játszottunk.
– Elrejtettem az ajándékodat, megkeresed? – néz rám köszönés helyett Dezső az ajtóban. Mögötte nagy pelyhekben hull a hó. Gyerekeim felém rohannak.
– Úgy hiányoztál – bújik hozzám Léda.
– Nekem is – jön oda Milla is.
– De szép! – kiabálnak bentről a gyerekek. – Miért gyújtottál gyertyát, anya? – kérdezi a nagyobbik.
– Mert ma van Jézus születésnapja. Tudjátok, ő az Isten ígérete számunka, vagyis benne testesült meg. A hatalmas Isten egy pici babában, akit Szűz Mária szült meg.
– Az meg hogy lehet? – kérdezi Léda.
– Nekem tetszik – szól Milla, és ezzel le is zárja a témát.
Kezdődik a játék.
– „Sokszor vita tárgya ez a tárgy,/ Kerekem fogd, és ne anyázz” – olvasom hangosan az első papírfecnin. Ez az autó, ujjongok magamban az egyszerű felismeréstől, és kirohanok az udvarra, a gyerekek utánam. A kocsiban újabb papírcsík. „Izzasztó helyzet kis hőguta,/ Ott vár Téged az utolsó duma.” A szauna. Gyorsan vissza a házba, Léda megelőz, “anya, nézd megtaláltam”, kis fehérséget lobogtat. „Mit takar a függöny mélye,/ Kupi volt ott, de már vége.” Aha, a fürdőszoba előtti rendetlenség. Most Milla vágtázik előttem. „Bennem sok finom falatok,/ Sokszor mondod, dagadok.” Á, ez a hűtőszekrény lesz, irány a kamra. Én nyerek, Léda mögöttem. Olvasd, nyújtom elsős lányomnak a papirost. Tagoltan olvassa: „Szerinted én itt bambulok,/ Pedig vár rám sok dolog?” Mi ez…? „Hét lábam van, nem viccelek, Télen jeges, nyáron meleg.” És ez?! „Léda, Milla belém másznak, Szembe tűnök, kertben várlak.” Babaház, rikkantanak a fölismerés szikrájával a szemükben a gyerekek. Csizmába bújunk, szaladunk a havas kerten át a kis fából tákolt építménybe. Sötét van, nem látok, zseblámpáért küldöm Lédát, fél perc múlva ott van.
– Én világítok! – kiált rá Millára, aki megpróbálja elvenni a lámpát. Léda nem adja.
– Én hoztam ki, én világítok, anya, szólj rá!
– Gyere Milla, megkeressük – próbálom a zseblámpáról elterelni a figyelmét a kisebbiknek. Megtaláljuk. Olvasom: „Sokszor ülsz itt nyomogatva,/ Írás készül mormolgatva.”
– Mi lesz ez? – kérdezem.
– A számítógép – cincogja Milla fázósan. Irány a ház. Dezső mögöttünk. A klaviatúrán az utolsó papír. „Ajtóm mögött sok az ing,/ Na, meg itt vár a sok kincs.” Megvan, a szekrény! Hárman tépjük föl Dezső ruhásszekrényének ajtaját, alul, a homályban, alumínium doboz látszik. Fölemeljük a tetejét, tíz, húsz, és százforintosokkal tele, legalább öt kiló. Nevetni kezdek.
Később a postán nem váltják vissza, pedig néhány este rolnizzuk anyuval. Léda és Milla sikongatnak örömükben, én is. Végre jókedvem van, elfelejtek mindent. Férjem rímköltő képessége korábban is elkápráztatott, most is jókat derülök rajta. Az autó alatt még lapul egy sál, a szaunában egy könyv. Dezső újra nagylelkű. Nevet ő is, gyerekeink arcán a remény vidám foltjai piroslanak.
