Néha vágyik már látni Isten arcát. Máskor meg azt gondolja, még dolga van idelenn.

 

 

 

Ma reggel sírva fakadt egy újságcikken, amellyel be akarta gyújtani az apró kályhát. Az írás egy kétévesről szólt, akinek feje fölött áthaladt egy több tonnás mozdony. A gyerek életben maradt.

Miután elolvassa a cikket, könnyek peregnek az arcán. Lám, az Isten.

A mozdulatai lassúak, fel-fel néz az égre, feje fölött a felhők báránnyá szelídülnek, lába alatt a levelek barna avarjában egy még ki nem bújt zöld dióra lép.

Hála önti el az időtlenség kerek élményéért. „Istent nem azért kell szeretnünk, mert ő szeret bennünket. Magunkat kell szeretnünk azért, mert ő szeret.” Mondja Simone Weil.

Aztán bejön a kertből, megtapintja a vadon nőtt paradicsom szárát, vizet kíván, konstatálja, majd beindítja a slagot. Locsol. A víz a napban – szivárvány. Abbahagyja, a szobába lép, csöng a telefon. A fia az. Zokog.

Meghalt… csuklik el a hangja.

Ki halt meg? – kiáltja. A fiú sír a telefonban, tagolatlanul próbálja elmondani, mi történt.

Az nem lehet.

De hát…

Biztos?

A vonal megszakad. Ő is sírni kezd, némán rázkódik a teste, miközben arra gondol, hogy milyen jó, hogy a veszekedés után mégis megölelték egymást a fiúval, mielőtt elváltak.

Nem tudni, ki mikor megy el, kit ölelsz meg utoljára, mikor öleled meg utoljára, mikor látod őt, milyennek látod őt, mielőtt átlép abba a bizonyos másik dimenzióba, ahonnan nincs visszaút. Ez fáj talán a legjobban, ez a végérvényes odafele.

Közben megjön M., ülnek a teraszon, a barátnője teát tölt, sírj nyugodtan, mondja. Valóban sír.

Közben újabb telefon, a nagynénje az, valamit akar, távolról nevetés hallatszik, trillázás, jókedv, eszébe jut egy film, ahol úgy emlékszik, egy keleti temetésen virággal, énekkel és zenével búcsúztatták a halottat, mindenkinek jó kedve volt. Hit kérdése lenne az egész?

Meghalt, mondja, és hozzátesz egy nevet. Hirtelen elhallgat a nagynéni.

Ma halt meg Ancika nénéd is, mondja halkan az asszony, sokat szenvedett.

Leteszi a telefont, barátnője salátát szed, a cékla piros leve a terítőre fröccsen.

Az Isten iránti szeretet akkor tiszta, ha az öröm és a szenvedés egyenlő hálára indít, megint Simone Weil jut eszébe.

Milyen lehet annak az embernek, aki a párját vesztette el, akivel több évtizedet töltöttek együtt, és a legutolsó kávéskanál a kanalasban is rá emlékezteti. Együtt vették annak idején átölelve egymás vállát ott az áruház lépcsőjén, és évődtek, minek annyi kiskanál, de hiszen szereted a fagyit az meg csak kiskanállal az igazi.

Barátnője hazamegy.

Este felhívja. Tudod, hogy ma reggel halt meg egy közös barátunk is? Elgázolta a villamos.

Na ne.

Egy villamos? Akarja kérdezni, de csak néz maga elé, s a szép napsütötte tájra gondol, amiben ma létezett.

Ideje van a halálnak, ismered ezt az indián mondást?

Nem, nem ismeri.

Behunyja a szemét. Egy kép ötlik fel benne, mezítelenül áll a fényben.

Vajon mi jut majd neki, ha ő is odakerül? Pokol, purgatórium, paradicsom? Kinek mi. Néha vágyik már látni Isten arcát. Máskor meg azt gondolja, még dolga van idelenn. Például szeretni a szomszédját, a Boris nénit, meg kibékülni egy régi szerelmével, s csókolni az újat, ha majd a férje lesz, vagy csak azt a finom ebédet megfőzni, amit régóta ígért, vagy figyelni Eszterre, aki talán az anyját látja benne, s jön hívatlanul is. S persze állandóan jelen lenni a gyerekeinek, akik épp mostanában válnak le róla. Vagy csak egyszerűen létezni, mint a szarvasok az erdőben,

míg az ideje tart.