Peti még aludt volna a nagy mulatság után, de Manómama korán fölkeltette.
– Öltözz gyorsan, kisfiam, vár az iskola!

Peti erre kipattant az ágyból. Nagy nap a mai, iskolába megy! Annyira izgult, hogy alig bírt reggelizni, pedig a fogadós néni frissen sült kaláccsal kínálta.
Útközben szorosan fogta Manómama kezét, és megállás nélkül kérdezgetett az iskoláról. Manómama türelmesen elmagyarázta, milyen is egy iskola, hogyan fog ott mindenféle érdekes dolgot megtanulni, és sok kis barátja is lesz majd. Sokat beszélgettek már erről, de Peti még mindig nem tudta elképzelni, milyen lehet iskolásnak lenni. Hogy fog ő egész nap nyugton ülni és figyelni, mikor eddig szabadon járt-kelt az erdőben, és csak azt csinálta, amihez kedve volt!
– Bizony ezt is meg kell tanulni, oda kell figyelni, ha meg akarsz tanulni írni, olvasni és számolni, megérteni, hogy milyen a világ! De ne aggódj, a tanító bácsival már sok levelet küldtünk egymásnak, sokat tud már rólad, és nagyon várja, hogy megérkezzél. Délutánonként pedig sokszor lesz majd szabadidőd, amikor azt csinálhatsz, amit szeretnél. Megtanulhatsz mindenféle új játékot, úszni és korcsolyázni is fogtok majd.
– De a többi kismanó már ősz elejétől járhat az iskolába! Biztos mindenről lemaradtam már! – aggódott Peti.
– A tanító bácsi tudja, hogy a vásár miatt csak most tudtunk jönni. Segíteni fog, hogy utolérd a többieket. Aki később jön, különben is mindig érdekesebb! – vigasztalta Manómama. – Más kismanók is jönnek messziről, együtt fogtok lakni egy kis házikóban, és délután meg este is egy aranyos tanító néni vigyáz majd rátok. De néhány napig még mi is itt maradunk, és mindennap eljövünk hozzád – ígérte Manómama.
Végre megérkeztek az iskolához. A környéken nagy volt a nyüzsgés, kisebb-nagyobb manók jöttek szüleikkel vagy egyedül. A nagy fehér épületbe lépve Peti legszívesebben Manómama szoknyája mögé bújt volna, de aztán vett egy nagy levegőt, és elhatározta, hogy bátran fog viselkedni, mint egy igazi nagyfiú.
Különös zsivaj ütötte meg a fülét, mint az erdőben, amikor vadméhek odúja alatt haladt el. A tágas bejárati részről jobbra is, balra is járatok nyíltak. Peti még nem tudta, hogy ezeknek folyosó a nevük, de azt látta, hogy nyitott ajtók sorakoznak rajtuk, és a manógyerekek eltűnnek az ajtók mögött.
Manómama megállt az egyik piros ajtónál. Peti bekukucskált a háta mögül. A tágas teremben kismanók ültek kis zöld padokban, némelyik beszélgetett, volt, aki könyvet lapozgatott, sőt az egyik evett is valamit. Egy nagy asztal mögül pedig kilépett egy szemüveges manó, és mosolyogva sietett feléjük.
– Jó reggelt, jó reggelt, csakhogy megérkeztek! – kezet fogott Manómamával, és lehajolva kezet nyújtott Petinek is.
– Szóval te vagy Peti! Anyukád sok mindent megírt már rólad. Remélem, jól érzed majd magad az iskolában! A társaid már nagyon kíváncsiak rád. A legtöbben városi manók, de akad köztük erdei is, biztosan barátok lesztek. Ez a kis zöld pad lesz a te helyed, erre a kis táblácskára fogod írni a betűket. Anyukádtól most elköszönünk, ebédszünetben visszajön, és akkor megmutatom az egész iskolát. Most ülj ide szépen, én majd mindig mondani fogom, mi következik, mit fogunk csinálni. Először is majd játszunk egy kis ismerkedős játékot, hogy megismerd a társaidat.
Peti elköszönt Manómamától, és bár legszívesebben elszaladt volna, leült a kis padba. Most vette csak észre, hogy a falakon terményfüzérek, piros bogyóláncok lógnak, pont úgy, mint otthon, és mennyi szép kép! Madarak, pillangók, fák, gombák és virágok vidám festményei díszítették a termet, és vajon mi lehet az a nagy zöld a tanító bácsi háta mögött?
Csengettyűszó hallatszott, a kismanók fölálltak.
Elkezdődött az iskola.