Mióta nagyobb gyerekeim kiskamasz korba léptek, megváltozott elképzelésem az „elég jó anya” képéről. Átértékeltem magamban a neves gyerek-pszichoanalitikus, D. W. Winnicott elméletét, és terveim szerint megfelelően rossz anyává igyekszem képezni magam a továbbiakban.

Mostanára már a köztudatban is elterjedt „elég jó anya” fogalma magában hordozza, hogy aki ilyen, az képes csecsemője számára biztonságot nyújtani. Gyermekét nem csupán fizikailag hordozza, de lelki értelemben is megtartja. Elviseli indulatait, negatív érzelmeit, azokat befogadja, és a gyerek számára is emészthető formában tükrözi vissza számára. Sokáig szerettem volna elég jó anya lenni, de ez korántsem olyan könnyű feladat, mint amilyennek hirtelenjében látszik.

Mondják, az a jó gyerek, aki az anyjának rossz. Nekem ezt majdnem sikerült elérnem: három gyerekemből kettő nekem rossz, a harmadik nem csak nekem, de erre indoka van. És most örüljek?

Néha koncepciós per áldozatának érzem magam. Csak kapkodom a fejem, mit vétettem. Gyerekeim magyarázatának a felét sem értem. Most komolyan, így akarnak leválni? Hát, majd adok én nekik okot az eltávolodásra!

Elérkezett az elég rossz anya ideje!

Mostantól listát írok, hogyan viselkedik az elég rossz anya különböző élethelyzetekben, és komolyan erősítem magamban ezt az énem.

Az elég rossz anyának esze ágában sincs almás pitét sütni úgy, hogy a gyerekei közben heverésznek. Akár ügyesen össze is kapkodhatják a hozzávalót a fa alól, megmoshatják, sőt a pucolás sem annyira nehéz munka. Ha jól meggondolom, egy 13 éves a reszelőt is nyugodtan kézbe veheti. A tésztát eddig is mindenki szívesen gyúrta, de muszáj nekem mindig mindenből a legjobb részt átengednem? Azt is meg kéne tanítani nekik, hogy az életben vannak muszáj dolgok, a jóban mindig van némi kellemetlen, és nem csak fordítva igaz a reménykeltő mondás. Az almás pite jó, és aki szeret sütni, még az elkészítésében is örömet lel. De vajon ki szeret hajolgatva gyümölcsöt felszedni, hámozni, és egy fél délelőttöt a konyhában tölteni egyedül? Amíg kicsik a gyerekek, az elég jó anyát kárpótolja a gyermeki hála és elégedettség, melynek jeleit a maszatos arcocskákon sejtheti. De egy serdülő legfeljebb mordul egyet, miután magába tömte a finomságot, az elég jó anya meg csak néz, hogy hát ezért vajon megérte-e az áldozat? Az elég rossz anya már tisztában van azzal, hogy nem kell mindig minden igényt kielégítenie, mert a gyerekei már nem csecsemők.

Az elég rossz anya nem segít mindig. Néha hagyja kamasz gyerekét egyedül küszködni, hiszen az élet sem arról szól, hogy előbb-utóbb megérkezik a felmentő sereg, esetleg eljő a jó tündér, és már lehet is nyomni a három kívánságot. Az elég jó anya végigolvassa az összes magyar népmesét csemetéinek, amelyekből addig szívják magukban az életigenlést, a megküzdeni akarást, a pozitív gondolkodást, amíg serdülőként óriási mellénnyel azt nem gondolják, hogy övék a világ, és a szüleik csupán egy kihalófélben lévő állatfaj utolsó egyedei. Ilyenkor az elég rossz anya határt szab: igen, szívem, te vagy az én legkisebb, legszebb, legeszesebb, legügyesebb, legesleg… királyfim/királylányom. De! És itt következik az aktuális, rövid, tömör, de frappáns visszavágás, amit még gyakorolnom kell, mert még nem vagyok elég rossz anya, és néha elakad a szavam.

Az elég rossz anya nem áll mindig rendelkezésre. Mert az elég rossz anya nem egy elméletben létező személy, hanem egy hús-vér, eleven ember, aki nem képes mindig, minden körülmények között jelen lenni. Sőt, nem képes mindig, minden körülmények között megfelelően reagálni sem. Épp ezért az elég rossz anya gyerekei akár csalódhatnak is az anyjukban. Miért is ne? Ha ők okozhatnak csalódást, fordítva is megtapasztalhatják ugyanezt. Talán még az empátiás készségük is fejlődésnek indul, és nemcsak egy hatalmas ego-lufiként lebegnek majd a szülő fölé tornyosulva. Igen, az elég rossz anya képes megragadni azt az aprócska, hegyes kis holmit, amivel egy jól irányzott szúrás, és durrr!

Mert a látszat ellenére igazán szereti a gyerekeit, ezért is hagyja őket felnőni.

A fotó illusztráció.