Azt gondolom, hogy engem is kibeszélnek, ha a büfébe megyek. Ezért inkább nem megyek.

– Ma az történt az iskolában – meséli tizennégy éves lányom, Milla –, hogy odamentem az osztályfőnökhöz, kértem, a következő órán beszéljünk Lucáról.

–Miért? – kérdezte Emma néni, és hallottam a hangján a felháborodást, hogy az ő osztályában mi lehet probléma. Elmondtam, hogy Luca kiírta a Facebookra, hogy nem velünk szeretne menni az osztálykirándulásra, hanem az ásokkal.

– Miért?

– Mert senki sem szereti.

– Hogyan? – kérdezte Emma néni meglepődve, de nem válaszoltam. Becsöngettek. A következő  szünetben odamentem Lucához, és megkérdeztem, miért is akar a másik osztállyal kirándulni. Igaz,  tudom, hogy azért, mert a Mira állandóan piszkálja. Amikor belép a terembe, „szia, Luca”, mondja túl mézes hangon Mira, majd a nyakába ugrik, közben a foga közt nekünk, akik figyeljük őket, azt súgja, „te hülye p….” És így a többiek is. Egyszer meghallotta ezt Luca, és azóta nem velünk lóg szünetben. Mira szerintem azért beszéli ki a Lucát, mert féltékeny rá. Luca szép és okos. Nekem csak az a bajom vele, hogy ha megjelenik egy fiú, más lesz. Megjátssza magát, de ezt el is mondtuk neki Piróval, és akkor sírva fakadt, hogy tudja, hogy ilyen, de meg szeretne változni. Átöleltük, és megvigasztaltuk. És akkor Mira odaszólt, hogy „na, mi van, benyaltatok?” Holnap reggel elkapom a Mirát.

De ez az osztály tényleg nem az igazi, mert amikor állunk a szünetben, és valaki elmegy a büfébe, a többiek azonnal kibeszélik. Ilyenkor azt gondolom, hogy engem is kibeszélnek, ha én megyek a büfébe. Ezért inkább nem megyek. Jó, hogy te csomagolsz uzsonnát, mert legalább nem kell mennem. Csak Piróban bízom, a többiekben egyáltalán nem. A múltkor megkérdeztem Bogit, hogy engem is kibeszélnek-e, ha a büfébe megyek. „Á, téged mindenki szeret!” Mondta, de nem hiszem.

Felírtam a naplóm hátuljára, hogy kik mondták rám valaha, hogy szép vagyok. Ha nincs önbizalmam, akkor csak elolvasom a neveket, és akkor egyből szépnek érzem magam.

– Én is rajta vagyok a listán? – kérdem.

– Jaj, anya. Hát persze! – mondja, és egy mosolyt dob felém.