Azt, hogy valójában mi tesz szabaddá téged – a pénz, a hazugság vagy az élvezet, – nem tudom. De azt igen, hogy néha megadatik egyfajta szegénység, amely önként lemond az elemi létezéséhez fölösleges dolgok birtoklásáról.
(Este, egy kávéházban)
– Te loptál már? – kérdezi a nő.
– Igen. Régen. Még gyerek voltam, akkoriban kitették a tejet meg a kiflit a bolt elé úgy öt óra tájban. Lementünk, elvettük, amire szükségünk volt, és fenn megettük – válaszol a férfi.
– Én is boltból. Néha könyveket. Egyszer biciklit. Az volt a legegyszerűbb. Csak felültem rá, és elhajtottam.
– Jaj, szegény valaki! Tőlem loptak biciklit. Iszonyú volt, amikor lementem reggel az udvarra, és sehol a gyönyörű szép Csepel. Képzeld, még rajta volt a régi magyar címer. Azt hiszem ’48-ban gyártották. Valószínűleg olyanok lopták el, akik nem értékelték. Egyszerűen elvitték egy MÉH-telepre ócskavasnak. Ez fájt a legjobban.
– Emberektől soha nem loptam. Úgy értem, ismerősöktől.
– Tőlem loptak könyveket, kazettákat. Majdnem az összes Kontroll- és régi Európa Kiadó-kazettám eltűnt. Néhány Pilinszky-kötet is.
– Egyszer egy fiú, akivel egy albérletben laktunk, jó néhány dolgomat elvitte. Meg némi pénzt is lenyúlt. Elég szar érzés volt.
– Engem meg egyszer Jeruzsálemben, a bazársoron elkaptak, amikor egy pici dobozt próbáltam zsebre vágni. Görögországban meg egy térképet, azt is észrevette a tulajdonos. Futni kezdtem, ő meg utánam. Kétségbeestem, eldobtam, de ő ne tágított. Futott utánam. Elfáradtam, leültem egy padra, ő meg mellém. Elkapta a karomat, és hangosan kiáltozott, én meg „Nemértem, nemértem, nemértem” mire végre abbahagyta. Nagyon szégyelltem magam.
– Hány éves voltál?
– Huszonkettő. Elég ciki. Ma már nem csinálnám.
– Én sem.
(Néhány nappal később, egy boltban)
– Mit csinálsz? – kérdezi a férfi.
– Semmit – válaszol a nő. – Azt hittem, nem veszed észre.
– Tedd vissza!
(Néhány nappal később, egy padon)
– Ezt tedd el! – mondja a férfi.
– Annyi mindent adsz – válaszol a nő. Igen.
– Nem szeretném, ha újra lopnál.
– Nem szoktam.
– Csak a mézet a múltkor.
– Ja, igaz. Nagyon szeretem a mézet. Irreálisan drága. Azt gondolom, ennyi jár nekem. A bolttól, vagy nem is tudom, egyáltalán. Jár és kész. Annyi igazságtalanság van a világban, annyi mindent elviselek. Amúgy is, mindenki lop.
– És csal, és hazudik, és házasságot tör. Persze. De ez számomra nem érdekes. Tudom, hogy nekem egyedül kell elszámolnom a bűneimmel.
– Micsoda fogalmaid vannak?! Bűn? Talán hiszel a Mennyországban is?
– A pokolban is.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy halálom után az örökkévalóságban egy nagy üstben fognak főzni? Hogy valakinek az jó, hogy én szenvedni fogok végestelen végig? Hát ez agyrém!
– Nem tudom, ez hogyan fog történni, de a legnagyobb agyrém számomra az, hogy elhitetik velünk, hogy nincs pokol.
– Na, jó, ezt a baromságot nem hallgatom. Megyek, és mindjárt ellopok még egy mézet, ha nem hagyod abba. (Cigarettára gyújt a nő, feláll, idegesen sétál.)
– „Egyedül ők, az irgalmasok értik meg a világot, s benne a földi javak szerepét. Egyedül ők tudják helyreállítani a szétzilált értékrendet, az életbe vetett mélységes bizalmat, a felebarát méltóságát és a valóság Isten szívéig nyúló realitását, mélységes komolyságát.” – mondja magában a férfi.