Komolyan megfogalmazódott bennem, hogy a serdülők számára a telefonjuk pont azt jelenti, mint a két-hároméveseknek a plüssük.

A serdülés több tekintetben hasonló az anyáról való leválás korábbi időszakához. Elválás ez is: a gyermekszoba védelmétől, az apróságoknak járó szülői gondozástól, a gyermekkor varázslatos világától. A kisgyereknek a magával hurcolt plüssállat vagy kendő segít abban, hogy az anyát nélkülözve se maradjon egyedül. Szeretetével szinte megszállja ezt a tárgyat, és mindenhová elcipeli. Ő lesz kísérője, amikor először bölcsődei vagy óvodai csoportjába lép. Az anyák, ha távolra utazik a család, ezt a holmit elsőként pakolják be a bőröndbe, nélküle nincs nyaralás, kirándulás vagy más program. Az ilyen tárgyak többnyire elnyűttek és koszosak, mert a kicsinyek még egy mosás idejére sem válnak meg tőlük.

Egy kamasznál mindig kéznél van a telefonja, ami ráadásul szinte mindenre választ is ad számára. Már-már beszélgetőpartner, és nem csak akkor, ha gazdája felhív valakit. Sokkal gyakrabban levelezik, használ közösségi oldalakat, hallgat zenét, játszik vagy csak nézeget rajra. Elválaszt a szülőktől, (bár ők épp az ellenkezőjét hiszik), biztosítja azt az intim (virtuális) szférát, amire a serdülőnek szüksége van. Pótolja a kortársakat, vagy segíti a velük való kommunikációt. A szülők bizonytalanok, és nem szívesen vonják meg gyermeküktől, miközben túlzásnak gondolják a telefonnal eltöltött időt. Kegyetlenségnek éreznék, mintha csak egy kisgyereket fosztanának meg a macijától.

A kicsinyek nem ritkán behozzák kedvencüket a terápiára. Pontosan így tesznek idősebb kortársaik is a telefonjukkal.

A szemérmesebbek táskájukban hagyják, amikor először belépnek a terápiás térbe. Esetleg rápillantanak, a biztonság kedvéért. Jött vajon üzenet? Történt valami a Facebookon?

Mások szóban jelzik, hogy az illető jelen van. Beszélnek róla, röviden kitérnek élettörténetére is, hiszen saját mindennapjaikhoz oly szorosan hozzátartozik e társuk.

Van, aki leteszi az asztalra. A telefon némán figyel bennünket. Szinte sosem jelzi, hogy rajta kommunikáció zajlik. Olykor kiderül, nem is ilyesmire tartják, mert már rég lefogyott róla a lebeszélhető keret. Egy alkalommal nagyobb tinédzser kliensemmel meg szerettem volna beszélni, hogy a saját mobilját használja, amikor velem kell egyeztetnie, gondolván, ezzel is elismerem személyisége felnőtt részét. Kissé zavartan közölte, hogy a hónapok óta a körünkben is jelen lévő készülék tulajdonképpen nem is üzemképes. Ja, értem. Vagy mégsem?

Egyesek fogdossák, babrálnak vele.

Egyszer-egyszer bizalmasan be is mutatják nekem Telót. Megnézhetem a fényképeit, belehallgathatok a zenéjébe, ránézhetek a Facebook-oldalára. Ilyenkor kissé megilletődöm, és elgondolkodom, hogy mindez vajon a bizalom, vagy éppen a hárítás jele. Hiszen ezek intim információk. Legalábbis én, nemzedékem naiv és gyanútlan képviselője így vélem. Ha lenne egy ilyen okos segítőm, biztosan óvnám, nemcsak törékeny alakját, de becses bensőjére is ügyelnék. Vagy ez túlzás?

Súlyos drámákat is végighallgatok néha. Betört képernyők, szétázott, összezúzott, elhagyott szerelmek… A megoldás legtöbbször egy nagyobb kijelzővel, jobb programokkal rendelkező, újabb és még okosabb példány, akinek vonzereje mindenért kárpótol. Máskor nem ennyire egyszerű. Ha az elvesztett tárgy egy fontos személy ajándéka volt, aki hasonlóképpen hagyta el a gyereket, mint ő a telefonját, nem biztos, hogy az pótolható – ahogy a kapcsolat sem.

Próbálom kiismerni Telót, de bevallom, még ma is kissé idegennek találom. Vajon mivel váltja ki tulajdonosa iránta táplált érzelmeit, melyek leginkább a kötődésre hasonlítanak? – tűnődöm, amikor belép hozzám egy nagylány, kezében sötétszürke, elegáns, műbőr tokot tartva. Nagyon impozáns látvány – lepődöm meg. Az E-bookom – mutatja be mosolyogva újdonsült kísérőjét Dóri. Kézbe veszem a puha tartót. Kinyitom. Tompa háttérfény sugárzik, a szemnek igazán kellemes. Próbálgatom. Egyszerűen kezelhető, még én is feltalálom magam. Nem érintős, csak egy-két gomb. (Hűű…) És azt olvasol rajta, amit csak rátöltesz. Igen, ez valóban vonzó. (Csak nem? Nem! Engem nem szokott elvarázsolni az ilyesmi…) Azt viszont meg kell hagyni, hogy nagyon praktikus. (Na, ne!) És milyen jó formájú, éppen kézbe illik!

Hát, lehetséges volna?

Nyitókép