Nem tudok szeretni, állapítja meg újra és újra Laura.
Pontosan nem tudja, mi az, hogy szeretni. Bár sok a barátja, mégis egyedül érzi magát. Egyszer valaki azt mondta, hogy akkor érzi magát magányosnak, ha nem tudja kifejezni az érzelmeit.
Nem tudok szeretni – mondja most hangosan. Mari hallgat. – De hát annyi barátod van – fűzi hozzá később.
Igen… sok – ismeri el.
Vagyis nem is olyan sok, és Vikire gondol, aki néhány napja került be a zárt osztályra.
Riadtan figyelte a telefont, hogy mikor csörren meg végre. Sokáig nem jött válasz az esemesekre, amiket azután küldött, hogy Viki nem volt a megbeszélt helyen a megbeszélt időben. Még sohase csinált azelőtt ilyet. Aztán levelet kapott Viki nővérétől, hogy húga kórházba került. Másnap a telefon is megcsörrent végre. „Hol vagy?” „Kórházban.” „Mi történt?” „Nem tudom. Itt vagyok. Bejössz?” „Persze.”
Másnap pizzát sütött, és hosszan bolyongott a hatalmas kertben, mire megtalálta a női pszichiátriát. „Nem tudja, hol van Komáromi Viktória?” „De. A második emeleten.”
Viki kockás pizsamában üldögélt az ágy szélén, amikor Laura benyitott. A szemére volt kíváncsi, vajon más lesz-e, mint szokott lenni.
Más volt.
A hangja azonban a régi. „Mit csinálsz te itt?”
„Behoztak.”
„De hát hogyhogy behoztak? Ki hozott be?”
„Nem tudom, miért baj az, ha valaki nem akkor fekszik, amikor a többi ember, és nem akkor és nem azt eszik, mint a többiek. Én csak elkezdtem nézegetni a régi fotókat. Annyi mindent megértettem közben. Egy csomó összefüggés megvilágosodott.”
„Értem.” mondja tétován Laura, de valójában nem érti ezeket az összefüggéseket, és belül inkább fél. Mi lesz most. Lesz-e valaha olyan Viki, mint régen. Az iskola jutott eszébe. Negyedikesek voltak az általánosban, amikor összebarátkoztak. Ő addig őrsvezető volt, neki volt a legnagyobb hangja a többiek között. Egyszer aztán elhallgatott. A könyvtárszobában ültek, hangosan kiabáltak, épp a következő akadályversenyt beszélték meg, amikor elege lett. Csendesen felállt, és kilépett a folyosóra. Viki utána ment. „Mit csinálsz?” „Semmit. Nézem a madarakat.” „Nekem a teknős a kedvenc állatom. Hát neked?” „Nekem az albatrosz.” „Az albatrosz? Hát az meg mi?” „Az a legnagyobb madár a világon. Az óceánok felett is repül.” „Nem akarsz őrsvezető lenni?” kérdezte később Viki. „De. Akarok.” „Akkor miért jöttél ki?” „Nem tudom. Hangosak.” Mondta, de valójában ürességet érzett.
Az ismerős ürességet.
Azóta harminc év eltelt, régóta nem érezte azt a szorító érzést a gyomra tájékán. Most, itt a kórház folyosóján sem üresség van ott legbelül, inkább félelemmel kevert aggodalom. Most mi lesz. Fojtogatja a pár méterről átszivárgó füst is. Hosszú hajú cigánylányok cigiznek mellettük. Egyikük lába begipszelve.
„Tudsz imádkozni?” kérdezi Vikit, aki rövid szőke hajába túr. „Nem, itt nem lehet. Nem vagyok magamban. De amúgy jó itt. Minden olyan szép, és a szobatársaim is olyan kedvesek.” Elhallgat.
„Imádkozol értem?” kérdezi Laurát, de nem néz rá.
„Igen.” Mondja halkan Laura a szemközti rácsot bámulva. Könnyek peregnek a szeméből.
