Klára csak külsőleg öregedett meg, lélekben nem változott. Ugyanúgy lelki társa és támasza lett Diánának, mint tizenhárom évvel azelőtt. Ugyanolyan mosollyal gondozta a betegeket, mint a kórházban, és ha hideg, fehér kezét rátette lázas homlokukra, megnyugodtak tőle.
Sokat barangoltak együtt a Szigeten, ha munkabeosztásuk lehetővé tette. Sziklákra kapaszkodtak fel, és onnan lógatták le a lábukat, mint régen, a Folyam partján. Beszélgettek, vagy hallgattak egymás mellett.
Másfél év múlva Klára tolószékbe került, mert a kór megtámadta mindkét lábát. Akkor már látszott, hogy a betegség nem hagy túl sok időt neki. Fél évvel később már a menhelyen feküdt, küszködve szervezetének felbomló működésével. Nem fogadott el kábító hatású gyógyszereket, ez a rögeszméje erősebbnek bizonyult még a fájdalomtól való félelménél is. – Hogyan beszélgetnék akkor veled? Nem élveznéd a társaságomat – mondta Diánának, és halványan még elmosolyodott. Amikor pedig egyik munkatársa szóbahozta előtte az öngyilkosságot, csak megrázta a fejét: – Az öngyilkosság nem az én stílusom. Ugyanúgy nem illik hozzám, mint egy sárga ruha.
Diána mindig mellette volt, amikor csak vezetői teendői engedték. Sokszor éjszaka is mellette virrasztott. Beszélgettek, ha Klára állapota lehetővé tette. Egyszer Olajfára terelődött a szó, akit mindketten ismertek. Diána elmesélte neki régi beszélgetésüket. – Azt hiszem, Olajfának igaza volt – mondta Klára csukott szemmel –, valóban nem lehet az emberekért dolgozni anélkül, hogy testvérnek ne éreznénk őket. Testvérnek, nem a szó fellengzős értelmében, hanem valódi hús-vér jelentésében. A testvérséghez pedig kell egy közös szülő. Nekem könnyebb, mint neked, mert bele születtem abba a tudatba, hogy Apa létezik, és szeret mindnyájunkat. Mindig Apának szólítottam Istent. És kisgyerekkoromtól tudtam, hogy sok testvérem van, egy részük kedves, másik részük utálatos, de a testvérség szempontjából ez lényegtelen, mert ha szeretem Apát, el tudom fogadni valamennyi testvéremet.
Nem sokkal a halála előtt még mondott valamit, mintha régi töprengését akarná megosztani Diánával:
– Azt olvastam egyszer, hogy „örvendezzetek az örvendezőkkel, a sírókkal pedig sírjatok!” Akkoriban túl kevésnek éreztem ezt a feladatot. Hiányzott belőle a tett, a fizikai munka. Most már tudom, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk, amire a képességeinkből futja. Ez a feladatunk.
Diána nem mozdult mellőle az utolsó két napban. Rettenetesen kimerült, mégis maga tisztította meg a holttestet. Ráadta a kék köpenyét.
Nem kötött több barátságot a Szigeten, az embereket – betegeket és ápolókat egyaránt – az elviselhető és elviselhetetlen csoportba osztotta. Az elviselhetők körében jól érezte magát, a többieket igyekezett elkerülni.
Három évvel Klára halála után influenzajárvány tört ki a Szigeten. Ez az amúgy kiheverhető betegség sok halálos áldozatot követelt a kéregbetegek között, és a szomszédos telepeken is, mert a legyengült szervezetű emberek nem bírták ki az erőpróbát. Diána ekkoriban már csak ritkán mozdult ki az irodájából, a „terepmunkát”, ahogy a betegápolást gúnyosan nevezte, inkább az újoncokra hagyta. Ő volt a legrégebbi szigetlakó. Jelentéseket fogalmazott a szárazföldi intézeteknek, vezette a betegek nyilvántartását, és ellenőrizte az ápolók egészségvizsgálatát. Ő még mindig nem volt beteg, a nátha is elkerülte. Már az Egészségügyi Világszervezetet is érdekelte különleges immunitása, rendszeresen elküldte nekik vér- és szövetmintáit, és sok pénzt kapott értük. Örült, hogy az ő személye adott ösztönzést a kéregbetegséggel kapcsolatos kutatások újraindításához.
Példás rendszerességgel jegyezte fel az influenzában elhunytak adatait. Személyes kapcsolata nem volt velük, számokká és betűkké váltak a papírjain. Ez elgondolkoztatta. Megpróbált a nevek nyomán arcokat felidézni, és ez néhány esetben sikerült is, még azokból az időkből, amikor Klárával együtt ápolta a betegeket. A később érkezettek közül senkire sem emlékezett. Ettől a felismeréstől komor lett. Esténként egyedül sétált le-fel az ápolók házának tornácán, néha órákon át. Emlékeket idézett, és tépelődött. Senki nem merte zavarni. Máskor bezárkózott a szobájába és a kislámpa fényénél verseket olvasott, mert a régi verseskönyvek kamasz korára emlékeztették. Egyszer a szeme elé került egy régi költő verse, a „Hálóing nélkül”. Beleremegett, ahogy olvasta: Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl hálóingemet, egyedül álltam, kissé tétovázva, szobámban , egyedül és meztelen… És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt, csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt… mely fedez és véd a zord hidegtől, véd és takar magamtól engemet. Jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat és védő ingemet. Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik, nem vagyok senki teremtett ember szeretője… se vándor, aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok, csak ember, aki minden idegével lágy takaró s melengető vacok után sír és csak áll a nagy sötétben s meztelenül Isten előtt vacog.*
Lekapcsolta olvasólámpáját, és a redőny résein beszűrődő holdfényben felvette a kardigánját. Lesétált a partra, a kikötő felé. Megállt a korlátnál, és nézte, ahogy a munkagépek messze, csöndben beindulnak, hogy az éjszaka leple alatt az egész partszakaszt megtisztítsák az Óceán olajos hordalékától.
Tamást látta távolodni a víz felé, a zsebében ott lapult az abszintos üveg. Ezen az úton nincs visszafelé nyíló kapu, ez a hivatás magához láncol, börtönné válik. Képtelenség végigcsinálni Isten nélkül. Olajfának igaza volt, Klárának igaza volt – zakatolta a tudata behódolva, lesújtottan. – Nem tudom, miért vagyok még itt. Semmi értelme.
Leült a földre, hátát a korlátnak támasztotta. Ujjaival a sötét fűcsomók között keresgélt, de nem talált semmit.
Nem értem, hogy én miért nem kaptam meg az odaadó hit kegyelmét. Pedig az eszem már régen elfogadta Isten szükségszerű létezését. Mégsem vagyok boldog, mert a szívem meg se moccant ettől a felismeréstől. Én miért nem kaptam meg az érzelmi, testi-lelki odaadottság Isten-élményét? Miért nem láncoltál jobban magadhoz, Istenem, hogy örömömet leljem a szolgálatodban? Sohasem mertem elhinni, hogy szeretsz engem. Sohasem éreztem, hogy jó veled.
Amikor a munkagépek elérték a kikötőt, felállt, és hazaballagott. Még azon az éjjelen megírta a kérvényét, hogy rendeljék vissza a Szárazföldre, könnyített szolgálatra. Testi és lelki fáradtságára hivatkozott.
* Dsida Jenő: Hálóing nélkül – részletek