Unalomig elcsépelt, ahogyan csinos nők, tudományos fokozatok, néha a média mögé bújik. De néha azért elakad a lélegzetem…

Elmebetegek vagy megszállottak? – jut eszembe elsőként e kérdés, amikor szembesülök azzal a hírrel, hogy két fiatal, etikával foglalkozó filozófus doktor cikket közölt egy brit orvosetikai folyóiratban a születés utáni abortuszról. Ők így neveznék az újszülött meggyilkolását, abban az esetben, ha a szülők nem érzik magukat fogadóképesnek. Háborúban férfiak ölnek asszonyokat, gyerekeket, csecsemőket, ha elragadja őket az állati indulat. Lehet, ez is egyfajta háború. Az egyik szerző nő: Francesca Minerva.

Mi történhetett Francescával?

Bizonyára a sanyarú gyerekkor az oka. Nemvárt gyerek lehetett. Talán tudott is róla. Esetleg abortálni akarták, de már túl késő volt? Vagy súlyosan traumatizálták: bántalmazták szexuálisan, fizikailag kiskorában? Netán született egy testvére, aki miatt háttérbe szorult, akit kényeztettek, ő meg magányában azt kívánta, halna meg a gyerek? Vagy tényleg meg is halt a közelében valaki, aminek örült, és most utólag keres önigazolást?

Vagy olyan mérhetetlen nyomort, kínt tapasztalt maga körül, aminek következtében úgy látta, bizonyos esetekben jobb meg sem születni, vagy ha mégis, akkor inkább öntudatlan újszülöttként meghalni. Úgy vélhette, a meggyilkolt csecsemő hálás lehet, mert nem hagyták élni és szenvedni.

De az is lehet, hogy ő maga vagy egy általa szeretett személy vetette el a magzatát egykor. Mivel okos nő, gondolkodni kezdett, és rájött, hogy ennyi erővel egy megszületett, élő kisbabát is megölhetett volna. Ugyanis etikai értelemben, ami az ő szakterülete, valóban erről van szó. Csak a következtetést vonta le hibásan.

Ő vagy akivel azonosult nem a megbánást és vezeklést választotta. Inkább önvédelembe fogott. Nyakatekert módon felmentette magát saját ítélete alól: okom volt megölni a gyerekem, tehát jogom is volt hozzá. Sőt, ha megszültem volna, akkor is jogom lett volna rendelkezni felette.

Ártatlan vagyok. Nem kell bűntudattól szenvednem egy életen át, nem kell bűnhődnöm. Egyszerűen annyit kell kimondanom, hiszen doktoráltam filozófiából, nekem igazán elhihetik, hogy a nem kívánt gyermek megölhető. Nemcsak a magzat. A csecsemő is. Ki tudja, mi minden okozhat efféle személyiségtorzulást.

Mondd, Francesca …

…Mégis miként képzelnéd elméleted megvalósulását a gyakorlatban? Gondolatban elvetni életeket talán nem annyira nehéz, mint ott állni a szülő asszony és az utána síró kisded mellett egy… mivel is? Szikével?

Vagy esetleg méregampullában gondolkodnál? Úgy vélem, Te bizonyára valamilyen nagyon kíméletes eszközt szeretnél, hiszen csak megóvni vágynál anyákat nem kívánt gyermekeiktől, nem mészárolni. Nem is illenék hozzád effajta kíméletlenség.

Szegény Francesca

Elsősorban nem az általam elképzelt, vagy az esetleg még ennél is szörnyűbb valóságos életéért és gyomorforgató elmeszüleményeiért sajnálom Francescát. Hanem azért, mert már nem önmaga. Csupán egy báb a gonosz kezében, aki kimondatja, leíratja, közzé téteti vele saját sötét gondolatait.

Csőbe húzva

Mi a célja ezzel a nagy rendetlenség-csinálónak?

Talán csak tesztelni akarja az embereket.

Vagy feldobni a témát, és elültetni a köztudatban, mert amiről már hallottunk, az ismerős, és mindjárt nem olyan idegen. Egyszerűen csak hergelni a népet.

De miért akarja a sátán ilyesmivel sokkolni a közvéleményt? Azért az emberek nagy része kiakad az ilyesmin. Hát, pont ezért! Számára a botrány, a megbotránkoztatás a mindennapi létezés.

Így persze engem is átvert. Mert ahelyett, hogy egy jó íráson törném a fejem, mondjuk a böjtről, végezném az esedékes tavaszi nagytakarítást, és Jézusra figyelnék, már mást nézek. A sátán kerül a tudatomba, vele vitatkozom, nem Istenhez imádkozom.

Penitenciaként egész böjti idő alatt naponta elmondok egy fohászt Francescáért.

Nyitókép Francesca Minerváról: innen

Második kép: innen