Bizonyára nem létezik a Földön még egy olyan őrült, aki össze merné vetni a páratlan Velence varázsát egy magyar városkáéval. Rajtunk kívül.

Sopronról jobbára tudjuk, hogy a leghűségesebb településünk, hiszen lakosai Magyarországot választották a trianoni békeszerződést követően. De tudjuk-e, mi mindent nyertünk a jó soproniak elkötelezettsége által?

Fiatal párként két alkalommal is jártunk Velencében, a szerelem, a romantika városában. Odáig voltam mindenért, amit ott tapasztaltam. Szerettem az utolsó téglájáig, még a csatornaszagot is különlegesnek találtam. Nevettem a kapzsi vendéglősökön, sármosnak láttam a haszonleső pincért, aki egy pohár bor helyett mindjárt egész palackkal odatett az asztalra, és gyorsan ki is nyitotta az üveget, nehogy visszakozni tudjunk, bár a mi angolságunk helyes volt. Tetszettek a silány maszkutánzatok, de azért mégis egy elég drága, igazi mester által készített, papírmaséból megalkotott darabot választottam, amiért kifizettük az utolsó fillérünket.

Most itt állunk Sopron belvárosában, hátamon az egyéves, jobbkézről a 8, balról a csaknem 10, akiket ketten terelgetünk férjemmel. 15 éves közös múltunk gyümölcsei. Ámulok a tömény, történelemmel átitatott atmoszféra közepette, és nem értem, miért vártam eddig azzal, hogy megtapasztaljam ezt a Budapesttől mindössze két órányira, szerényen meghúzódó csodát.

Amikor a Kecsketemplom 700-800 éves kövei között megszoptatom a babám (ez már csak így megy, hol egy padon ücsörögve, hol a fertőrákosi ásvány múzeum óriási kalcittömbjén gubbasztva) elnézem, ahogy a másik kettő végigbetűzi a zárókövek mintázatáról szóló feliratokat. Megtudom, hogy a rák az emberi állhatatlanság, a medve a falánkság, a majom a fösvénység, a griff a hitetlenség szimbóluma. Mind a hét főbűn megjelenik a fejünk felett az evangelisták (sas, bika, oroszlán, angyal) és Krisztus (fiait etető pelikán) ősi jelképei társaságában. Igaz, az egész templom jóvátételként épült. A módos felajánló meggyilkolt valakit, és templomépítéssel próbálta enyhíteni tette következményeit. Nem tudom, a Jóisten miként értékeli az efféle szándékot, de velünk mindenesetre jót tett a vezeklő.

Maga a templom rész leírhatatlanul szép. Itt található Kapisztrán Szt. János szószéke, ahonnan harcra hívta a rendeket a pogány ellen. A szószék olyan szűk vállban, hogy alig férek be. A kor embere meglehetősen aprócska lehetett, ám mellkasában hatalmas szív dobogott – Kapisztránéban mindenképp.

Kifelé menet a parányi, bencések által üzemeltetett bolton haladunk át. A joviális kinézetű barát megköszöni, amikor megdicsérem a kiállítást, majd nyomban, velencei pincéreket megszégyenítő rutinnal kínálja portékáját: Pannonhalma kincseit. Férjem vásárol is jó szívvel, mert ha már veszünk, ezerszer inkább szerzetestől vegyük. A gyerekek ízesített ásványvizet kapnak, férjem egy nyakbavalót választ emlékül. De van itt kézzel készített csokoládé, lekvár, gyógynövénykészítmények, és az atya szavaival élve – infúzió: jóféle bor a szomjazóknak. A pap viselkedésének vállalkozói, már-már kalmár színezete csak fokozza középkori hangulatomat. Ez is az élet. És élni kell, a szerzeteseknek is.

Sopronban egyébként nagyon izgalmas kis átjárókra, sikátorokra lelhetünk, ha vesszük a fáradságot, és megkeressük őket. Vagy – ahogy én is tettem, szóba elegyedünk egy helybélivel. Magam nem vagyok a térbeli tájékozódás bajnoka, valójában bárhol képes vagyok eltévedni. De nem Sopron centrumában, ahol minden egyes ház egyedi formájú és színű. Most már tudom, hogy nem bennem van a hiba, sokkal inkább a modern építészet és várostervezés felelős tévelygéseimért. Itt minden műemlék. Nem csak egy rövidke utca maradt a várnegyedből, hanem kilométer hosszan sorakoznak a legkülönlegesebb XV-XVI századbeli épületek, paloták, lakóházak. S élnek is bennük. Ja, és minden sarkon áll egy gyönyörű, régi templom.

A Szt. Györgyről nevezett alkotás, mely a XIV. században épült, egyszerűen csak belesimul a hasonló korú házak vonalába. Sétálok, majd egyszer csak azt látom, hogy hopp, itt meg van egy csodás háza Istennek. Betérek, imádkozom, természetesen szoptatok. Gondolkodom, vajon ez úgy volt-e pár száz éve, hogy egymástól távolabb eső házcsoportok építtettek egy-egy templomot maguknak, és később összenőttek várossá? Vagy ennyi jámbor lélek élt itt a középkorban, hogy most lépten-nyomon egy templomba ütközöm?

Egy másik csodálatos épületkomplexum az Orsolyiták terén álló templom és hajdani kolostor. Kicsit kintebb, a finom főzött fagyit készítő cukrászda előtt, fiatal atya reverendában óriási fagyikelyhet eszeget, hasonló élvezetnek hódoló idősebb asszonyok – valószínű mariazelli zarándokok – gyűrűjében. Mindig megörülök, amikor lelki társra találok fagyiszeretet tekintetében. E tulajdonság tapasztalataim szerint teljesen jól megfér az Istenszeretettel. A gyerekektől pedig nem is lehet elvárni ennyi városnézést egy kis testet lehűtő, ám szívet melengető nyalánkság nélkül.

Egyetemistaként Párizsig vonatoztunk két elszánt évfolyamtársammal, s bár Portugáliába tartottunk, én megelégedtem az Eiffel-toronnyal is, miután a kalauz letessékelt bennünket az Orient-expresszről. A srác, aki elhívott minket, elfelejtette közölni, hogy a jegyeket egyszer már felhasználta, igaz, én sem kérdeztem, miért ad nekem ingyenjegyet Portóig. Visszafelé csak stoppal tudtunk jönni, de 20 évesen az volt ám az igazi kaland!

Mi hajt bennünket a világ végére, amikor az orrunk előtt van minden, ami boldoggá tehet?

Versaille s-ban akkor eltöltöttünk egy napot a kastély angolparkba átalakuló francia kertjében. Most a fertődi Esterházy kastély parkjában ipiapacsozunk a gyerekekkel az évszázados tiszafák között bujkálva. A hazai Versailles megújult formájában jóval kisebb, de éppolyan pompás, mint a Párizs menti.

Jó volt világot látni, és jó most itthon kisebb léptékkel mérni a felfedezésvágyat. De a legjobb mindezt együtt tenni felnövekvő gyermekeinkkel, akik számára a legnagyobb élmény egyelőre a közös éttermezés és fagyizás. Sopron és környéke megismerése után viszont nekünk, szülőknek is lesz mire emlékezni a hidegebb hétköznapokon.

A fotók a szerző felvételei