57. Nagyasszony

Amadea
Ősz lett, a szeptember hűvös szelet hozott, de azután újra kitisztult az idő, sütött a nap. Amadea mindig nagy ajándéknak tekintette a napsütéses októbert, amikor akácfák sárga levelei borították vastagon a járdákat, mert ilyenkor készült fel lélekben a télre.

Mióta gyermekeik voltak, ritkán mehettek el Szőlőággal kettesben valahová. Ha mégis sikerült, furcsa volt távol lenniük a kicsiktől, időbe telt, míg végre úgy fogták egymás kezét, hogy nem a gyerekeik tenyerét érezték a markukban. Tudták, hogy fontos néha kettesben maradniuk, nehogy elfelejtsék a szerelmet, a közöttük lévő kötést, ami független a gyerekektől, barátoktól, idegenektől, a külvilágtól. Akácfa, akácfa, sárga lombot hullató, kezemre, kezemre mintha hullna sárga hó – énekelték hangtalanul. – Mintha hullna sárga hó, csakhogy el nem olvadó, járda szélén nagy kupacban színaranyként csillogó. Hogyha belegázolok, hogy zizeg és hogy ropog! Mit csinálsz te? kérdik. Járok, járok sárga hóban, színaranyban térdig.*
Az újesztendő lendületes tervekkel, vidám hangulatban indult. De egy téli napon Nagyasszony eltörte a lábát, és kórházba került. Amadea szíve összeszorult, mert tudta, hogy az öregkori csonttörések túlságosan nehéz próbára teszik az idős emberek életerejét, a kilencven éves Nagyasszony se élheti ezt túl. De az első hét után Barna Királynővel együtt reménykedni kezdtek: hátha Nagyasszony még ezt is kibírja! A lábát megműtötték, a vágás meglepően gyorsan gyógyult. Kezdett a régi, erőteljes hangján beszélni, érdeklődött a kórházon kívüli események iránt, kritizálta az ételeket, amiket Barna Királynő vitt neki. Amadea ritkán ment be hozzá a kórházba, mert éppen egy tanfolyamra járt esténként, máskor meg nem tudta kire hagyni a gyerekeket. Hiába, egyszerűen nem tudok eljutni hozzá, tárta szét a kezeit, ha szóba került. Gondolt rá, de a mindennapi teendők általában elterelték a figyelmét a betegről. Amikor végre elment hozzá, megcsapta orrát az öregek kórtermének vizelet- és izzadságszaga. Tétován kereste az ismerős arcot a párnák fölött. Megtalálta, éppen szendergett. A haja rendetlenül meredezett a párnahuzaton. Megérintette. Jé, te eljöttél? Minek jöttél, viszed a bacilusokat a gyerekeknek! Ki vigyáz most rájuk? – nézett föl aggódó szemmel, de Amadea érezte, hogy örül neki, csak egyszerűen nem ismeri az öröm szavait. Amadea megnézte Nagyasszony műtött lábát: vastag volt, formátlan és sárga. Rossz szaga volt. Jajongott, ha megmoccantotta. Amadeán izgatott tenni akarás lett úrrá, megkereste az ügyeletes orvost, sürgette a varratkiszedést. Bíztatta Nagyasszonyt, hogy fel kell ülnie, különben tüdőgyulladást kap, és kisebesedik a bőre, ha mindig ugyanott nyomja az ágy. Közben félszemmel figyelte a magatehetetlen öregasszonyokat a környező ágyakon. Jövés-menésre lett figyelmes. Egy alvó öregasszonyt az ápolónők bekötöttek a lepedőjébe, az orra se látszott ki. Mi a csodát csinálnak vele? méltatlankodott magában, míg eljutott agyáig a felismerés, hogy meghalt. Valószínűleg már akkor halott volt a néni, amikor ő bejött a kórterembe és azt hitte, hogy alszik. Nagyasszony is aludt már leesett állal. Megdöbbent attól, amit látott, de nem beszélt róla. Ellátta Nagyasszonyt jótanácsokkal, azután hazament azzal a tudattal, hogy mindent megtett, amit tudott.

nagyasszony1

Amikor legközelebb meglátogatta, Barna Királynővel egyidőben érkezett, mert eltökélte, hogy ketten felültetik Nagyasszonyt az ágyban. Akkor már tudta, hogy a testén több helyen felfekvési sebek vannak, és a lábán is gennyedző sebek nyíltak. Felhúzták ülő helyzetbe, és a háta mögött a párnát megtámasztották egy székkel. Nem volt könnyű, de Nagyasszony segített a kezével, talán azért, mert Amadea kérte. Átcserélték a pizsamakabátját. Amadea sokáig emlékezett bőre melegségére, ahogy hozzá simult, hogy saját testével megtámassza, amíg átöltöztették. Meleg volt és nehéz. Élt. Szemmel láthatóan új erőre kapott, és a hangulata is felderült, hogy új testhelyzetből láthatta a környezetét. Megkönnyebbült. Örült, hogy az unokája fésűvel megigazgatta a haját. Mindig fontos volt számára a külső megjelenése: odahaza reggelenként soha nem hagyta el addig a szobáját, amíg rendbe nem tette a frizuráját, és erre intette a lányát és az unokáját is, akik kócosan ültek le reggelizni. Azután kérte Amadeát, hogy vágja le a körmeit is, mert szégyelli, hogy nagyok. Amadea viszolygó áhítattal látott neki. Nagyasszony vastag, öreg körmei porladtak, ahogy az ollóval hozzájuk ért. Gyermekeinek az újszülött kori, papírvékonyságú, átlátszó körmei jutottak eszébe. Még kisgyerekkorukban is vigyáznia kellett, nehogy az olló élei megsebesítsék a bőrüket a vékony körmük mellett. Lesz-e az övéké is vastag, porladó? Nézte nagyanyja erős kezeit, és eszébe jutottak térdfájásos éjszakái gyerekkorában – Nagyasszony mindig átjött a szobájából, ágya szélére ült, és kidörzsölte a térdéből a fájást, összeroppantotta a fájdalmat, mint egy tojáshéjat. Gyógyító, erős keze volt.
Hagyjál így – kérte Nagyasszony, amikor haza készülődött –, olyan jó ülni! Nem hagyhatlak, mert ha elalszol, leesel az ágyról. Szánakozva nézte a belenyugvó arcot, ahogy kiszedte a háta mögül a széket, ami addig feltámasztotta. Feje alá gyűrte a párnákat, hogy amennyire lehet, magasan legyen. Majd eljövök, ígérte, de nem teljesítette. Mire újra eljutott volna hozzá, már meghalt. A halálhíre úgy érte Amadeát, mint egy orrba csapás. Éppen másnap készült bemenni hozzá a kórházba.
Nem, nem sajnálta. Tudta, hogy mindenképpen jobb helyen van, mint ott, a vizeletszagú kórteremben. Az érintette fájdalmasan, hogy eltűnt a közeléből az egyik személy, aki a múltjának, az emlékeinek nagy részét hordozta. És talán ennél is szörnyűbb volt az a gyászos felismerés, hogy emberségből ezen a vizsgán megbukott. Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek, mondta Isten, amikor az emberek között élt: beteg voltam, és ritkán látogattál meg. Háromszor voltál nálam hat hét alatt. Vártalak, hívtalak, szükségem volt rád. Érezted a hívást. Könyörögtem neked – elkéstél.
Nagyasszony, lehetőség voltál nekem, hogy gyerekként szembesüljek a múltammal, az előttem élt emberekkel, a származásommal. Árnyékodba bújhattam, ha gyengének éreztem magam. Te erősnek születtél. Sokat tévedtél, igazságtalanul szerettél. Részrehajló szeretetednek én voltam a legnagyobb kedvezményezettje. Sokat formáltál rajtam, hogy olyan legyek, amilyennek látni akartál, de végül kinőttem a kezedből, és elhagytalak. Nem egészen hűtlenül, de elhagytalak. Felnőtt koromban a te halálodkor szembesültem az emberségemmel.
Nagyasszony. Soha nem készült az elmúlásra. Jóval túl a nyolcvanon is szerette a különlegesen finom ételeket, és csak a legszebb gyümölcsöket ette meg. Nem érzett hiábavalónak semmilyen munkát: minden tavasszal megfogta a gereblyét, indult a kertbe eltakarítani a tél roncsait, és nem érdekelte, hogy az elmúlás kapujában áll.
Honnan tudod ennyire biztosan, hogy nem foglalkozott a halállal? Réges-régen nem értetted már, hát honnan tudhatnád, min gondolkozott az utolsó évek hosszú, álmatlanul töltött éjszakáin? Mit tudsz róla egyáltalán? Csak a teste súlyát és melegségét, amikor a kórházi ágyon felültetted.
Egyszer álmodott Nagyasszonyról, néhány héttel a halála után: a kora tavaszi kertben ásott, zöld vattakabátot viselt, a homlokát barna kendővel bekötötte, mert csípős, hideg szél fújt. Nem tudott tőle elbúcsúzni, mert semmi jelét nem látta, hogy nagyanyja menni akar. Otthon volt a kora tavaszi kertben, nem készült sehová.

* Nemes Nagy Ágnes: Akácfa

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.