59. A rúdra tekeredett zászló

Amadea
Újra tavasz lett, a harmadik különleges, gyermekkel megáldott tavasz az életében.

Olyan hatalmas volt a hasa, hogy csak a Nagyasszonytól örökölt fekete télikabát érte körbe, azt hordta még akkor is, amikor már régen tavaszikabátot kellett volna viselnie. A gyermek lábacskáinak a végét a nyelőcsövénél érezte. Óriási lesz, gondolta aggodalmaskodva, vajon meg tudom szülni rendesen? Türelmetlenné vált az utolsó hetekben. Zavarta a hatalmas teste, amivel ide-oda imbolygott a lakásban. Női szépségének az emléke olyan messzi volt, hogy nem is emlékezett rá, és ez elkeserítette. A lábszára enyhén vizesedett és bepirosodott. Szerette volna, ha mielőbb túlvan az egészen. Liliom másképp gondolta: várakozott, jól érezte magát odabent. Amikor végre elszánta magát, ugyanolyan gyorsan és rendben született, mint a többiek. Láthatóan nem vette zokon, hogy meghitt magzati világát el kellett hagynia. Ugyanolyan boldogan szopott kinti élete első órájában, mint három évvel korábban Csillagocska.
Liliom fehér bőrű, kék szemű kislánnyá cseperedett. Arra született, hogy harmóniát teremtsen maga körül a világban. Valahogy más szögben érte a fény azokat a tárgyakat és embereket, akikkel kapcsolatba került.
A ház és a kert tele volt élettel. Végre kiteljesedett az az emberi közösség, amire Szőlőág és Amadea vágyakoztak. Szerették egymást, és benne éltek a gyerekeikben.
Az életnek ezzel a teljességével megérkezett közéjük a halál is. A halált sem Szőlőág, sem Amadea nem kezelték elutasítóan: elfogadták, hogy sátort vert valahol a birtokukon. Ismerték az élet dramaturgiáját: A halál az élet végső formája. Az embernek barátsággal kell gondolnia a halálra, még akkor is, ha ösztönösen iszonyodik tőle – talán végül nyafogni fog, vagy megrémül, de akkor már csak egyszerű fizikai reakcióról van szó, olyasmiről, mint a tengeribetegség.* A halál csak látszólag győzi le az embert, valójában szolgálja: lebontja a mesterséges falat ember és Isten között. Mégis aggasztotta őket a közelsége.
A gondolkodásuk is megváltozott: húszévesen csak az előttük álló évtizedet látták maguk előtt, a hatalmas tervekkel teli korszakot, amit úgy építettek föl, mint egy diadalkaput. Most, hogy a legnagyobb álmaik megvalósultak, hirtelen ott találták magukat a csúcson, ahonnan már csak szelíd lejtők vezettek erre-arra. Gondolatban több évtizedet fogtak át, a még előttük álló lehetséges évtizedeket, az erőtartalékok megfontolt felélésének időszakát.
Amikor Amadea sokat foglalkozott a fizikai világból való kilépés gondolatával, volt néhány különleges álma. Meghalt, és szemtől szemben látta Istent. A sugárzó arc pillanatról pillanatra változott: Barna Királynő, Barna Király, Nagyasszony, Szőlőág, Kristóf, Olajfa, Fehérhomlokú, Eleni, Flóra, Aranyág, Bereniké és a többiek, akik életében meghatározó személyek voltak, akiknek a szeretetét bírta, mind Isten arcából néztek rá. És az Arc szomorú szeretettel megszólította: Engem kerestél?

zaszlo1

Néha hazatért a szülői házba. Többnyire a gyerekeit vitte, ilyenkor zsivajjal teltek meg a régi szobák. Hol idegenül, hol otthonosan járkált az emlékei között. Megállt néha Nagyasszony egykori szobájának fehér ajtaja előtt, mert mintha ollója csattogását hallotta volna – biztosan ruhát szab az asztal fölé hajolva. Belépve megcsapta az üres, átrendezett helyiség hidege.  Kitévedt a tekintete az ablakon: a galambok még mindig ugyanazt az utat járták be közös röpködéseikben, mint régen. Vajon ugyanazok a galambok? S vajon ő ugyanaz-e, aki nézte őket? Hiszen már nem kellett a fotelban térdelnie, hogy fölérje az ablakpárkányt, és jóval föléje is magasodjon. Amikor a konyhán haladt át, néha érezte a fazékban fortyogó ribizlilekvár illatát is. Hangok és szagok idézték a gyerekkorát. Nem vágyott vissza, mégis belső erő kényszerítette, hogy újra és újra felidézze.
Ezekben az években az életnek olyan teljességét élte meg, amit korábban nem ismert, nem is ismerhetett. Nem volt ez az élmény vad és szárnyaló, főleg nem volt gondtalan.
Szőlőágat új szerelemmel szerette testi-lelki társként, és azt dúdolta neki hangtalanul még a fáradt, sok gonddal teli pillanatokban is, hogy én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, vagyunk ketten két szép nyárfa, bújunk egymás árnyékába.** Valóban ilyennek látta őt, erősnek és biztonságot adónak, és hiába élt a közelében tíz éve, kicsit mindig titok maradt. Nem tudta például megfejteni, milyen erő hajtja Szőlőágat, hogy mindig újabb és újabb dolgok megtanulásába kezdjen, olyanokéba, amikre mások csak legyintenek: ugyan, túl késő, nem vagy már elég fiatal ehhez; sokára térül meg, nem érdemes ebbe ennyi energiát fektetni! Ő viszont kitartóan végig vitte, amibe belekezdett, meg se hallva a külvilág lekicsinylését, mintha belső parancsnak engedelmeskedne. Amadea nem értette, mi hajtja folyton előre, új célok felé, de csodálta benne ezt a hajtóerőt. És hálás volt neki, amiért megtanította őt Isten szemével látni a világot: nincs értékbeli különbség nyomorék dolgok, nyomorék emberek és a látszólag tökéletesek között. Amikor a gyermekeit várta, persze Amadea is izgult, hogy egészségesek és okosak legyenek, de közben tudta, hogy Isten szemszögéből nem értékesebb az ő ragyogó Fürtöcskéje, mint egy torzszülöttnek bélyegzett lélegző test a párnán. A zászló akkor is zászló, ha föltekeredett a rúdjára a szélben.

* Idézet Marguerite Yourcenartól
** Kányádi Sándor: Két nyárfa – részletek

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.