Három hónapba telt, amíg átesett a legaprólékosabb orvosi vizsgálatokon, amíg megkapta a hazatérési engedélyt, és amíg megérkezett a menetrendszerinti hajó.
Elhárított minden ünneplési kísérletet, amivel kollégái emlékezetessé akarták tenni a búcsúzását. Az ápolók lekísérték a kikötőbe, és sokuk szemében könny csillogott, amikor megölelték. Diána meglepődött: azt hitte, mások szívében is az a hideg, közömbös érzés uralkodik, ami az övében.
A hosszú hajóút alatt többnyire a hálófülkéjében heverészett, és olvasott. Élvezte, hogy nem kell hajnalban kelnie, mint az elmúlt tizenhat év minden napján. Úgy érezte magát, mint aki hosszú betegség után lábadozik.
A Szárazföld kikötőjében újabb egy hónapot töltött teljes elzártságban, egy kórházi szobában, amíg végre kézhez kapta az igazoló papírt, hogy semmilyen emberiségre veszélyes fertőzést nem hordoz. A laboratóriumok elhalmozták jobbnál jobb ajánlatokkal, hogy vonuljon be az intézetükbe hosszabb kivizsgálásra, de valamennyit visszautasította. Esze ágában se volt újra önkéntes rabságba vonulni, és nem érzett már lelkesedést attól a gondolattól, hogy az emberiség javát szolgálja. Anyagi helyzete jobb volt, mint remélte: a kikötői bankban várta egy hatalmas pénzösszeg, ami a tizenhat év során félretett fizetéséből és a vérmintákért kapott pénzből gyűlt össze.
Vásárolt egy házat Zöldszirten, az óceánparti kisvárosban, ahol a jól sikerült víztisztítást a természet buja parti növényzettel hálálta meg a helyi lakosoknak. Nem volt nagy ház, de valamennyi ablakából kilátás nyílt a szürke Óceánra, és kis kert is tartozott hozzá. Diána itt rendezkedett be élete hátralévő idejére.
Negyvenéves volt, már-már kirívóan egészséges, még mindig szép és magabiztosnak tűnő. Barnára festette a haját, hogy eltüntesse felbukkanó ősz hajszálait, de ezen kívül nem változtatott se a külsején, se az életstílusán. Kezdetben élvezettel vásárolt néhány szép ruhát, azután rájött, hogy kevés alkalma lesz hordani, ezért megmaradt a hétköznapi igényeknek megfelelő, egyszerű öltözködésnél. Háza berendezése is egyszerű volt, de kényelmes és igényes. A kertjébe egyenlő számú gyümölcsfát és díszcserjét ültetett, hogy együtt legyen a hasznos és a szép. „Kiegyensúlyozott, bölcs asszony” – mondogatták róla elismerően a szomszédai.
Megkedvelte Zöldszirt lakóit. Az emberek reggeltől estig dolgoztak, de késő este kiültek a tetőteraszokra beszélgetni és borozni a barátaikkal. Ilyenkor szerte a parton apró lámpások fényei pislákoltak a házak tetején. Diána jó kapcsolatot alakított ki a városka lakóival, ünnepekkor jókedvűen vegyült el a tömegben, amikor színes forgataggá változtak az utcák. Néha felkeresték egyesületi munkatársai, akik közül legtöbben csak hírből ismerték, mint a Betegek Szigete legendás hírű ápolóját. A férfiak szeme még meg-megpihent rajta, és akadtak volna barátai, de nem érzett kedvet hozzá, hogy bárkit közel engedjen magához.
A kezdeti vendégjárásokból hamarosan rendszeres társasági élet alakult ki Diána házában. Szívesen adott otthont a beszélgetős-muzsikálós összejöveteleknek, jókedvűen vállalta a háziasszony szerepét. A vendégei, akiknek a zömét kezdetben az egészségügyben dolgozó kollégái alkották, magukkal hoztak másféle embereket is, úgyhogy nemsokára a legkülönfélébb munkájú és nézetű emberek fordultak meg a házában. A neve ismertté vált a Zöldszirt környéki városokban is.
Megszokta, hogy gyakran különc vagy hóbortos emberek vegyülnek a társaságába, igyekezett ugyanolyan természetesen viselkedni velük, mint a többiekkel. Az emberi magatartásformáknak annyi nehézségével találkozott már a Szigeten, hogy nem botránkozott meg könnyen. Egyszer azonban mégis megakadt a szeme egy új vendégen, aki a díványon ült, a könyvespolc alatt, és egykedvűen nézett maga elé. Nem beszélgetett senkivel. Legalább negyedórán át figyelte a szeme sarkából, de nem tapasztalt semmi változást. Furcsának találta a helyzetet, ezért a férfihez lépett, aki azonnal feléje fordította az arcát, de nem köszönt.
– Jó napot! Magát még nem ismerem, nem mutatta be senki – nyújtotta feléje Diána a kezét, amit a férfi pillanatnyi tétovázás után megszorított.
– Egy idevalósi munkatársa hozott el, megígérte, hogy bemutat magának, de itt felejtett. Tamásnak hívnak, és vak vagyok.
– Érdekes – szaladt ki Diána száján, mert szíven ütötte a „Tamás” is meg a „vak” is.
– Téved, cseppet sem érdekes – mondta szárazon a férfi.
– Bocsásson meg, nem úgy gondoltam. Volt régen egy Tamás nevű ismerősöm, azért lepődtem meg. Ritka név errefelé, inkább északon fordul elő.
– Igen, szőkeföldi vagyok.
– Gondoltam – mosolyodott el Diána, ahogy a férfi magas homlokára, szőke hajára, kifejezéstelen, kék szemeire nézett. Keskeny szája volt, és határozott vonalú arcéle.
– Na és vak emberrel találkozott már?
– Csak távolról. Örülök, hogy eljött. Ha nem haragszik, most a konyhába kell mennem. Remélem, még beszélgetünk ma este.
Elkészült a húsz adag tea, amit fel kellett szolgálnia a vendégeknek. Még nem volt ideje előkészíteni a csészéket, amiket a szobában, az üvegajtós szekrényben tartott. Amikor visszament értük a szobába, látta, hogy Tamás éppen átül az üvegajtós szekrény elé.
– Tamás, legyen szíves, vegyen elő húsz teáscsészét a szekrényből! Ott van éppen maga mögött.
Tamás felállt, és a kezével kitapogatta a szekrényajtó nyitóját. A teáscsészék ott sorakoztak egymás mellett. A férfi keze tétován indult el feléjük. Tenyerébe fogta az elsőt, mintha megmérné a súlyát, körbesimította, azután arrafelé nézett, amerről Diána hangját hallotta.
– Hová tegyem?
– A kisasztalra. Ott van kétlépésnyire magától, az ajtó felé. Nincs rajta semmi, nyugodtan rápakolhat.
A szobában mindenki elhallgatott, és mindenki a vak embert nézte, aki törékeny teáscsészéket pakol ki az asztalra. Diána érezte, hogy átforrósodik az arca, csak most döbbent rá, mekkora feladatot adott egy vaknak. Megpróbálta leplezni a zavarát, és menteni a helyzetet, dicsérte a teafüvet, hogy mennyire különleges aromájú, a legutóbbi óceáni szállítmánnyal érkezett. Közben csak félpillantásokkal merte Tamást nézni, aki egyre több teáscsészét tett az asztalra óvatos, kiszámított mozdulatokkal, alig-alig csörrentve az edényeket.
– Húsz csésze – fordult Diána felé.
– Köszönöm – mondta zavartan és megkönnyebbülten Diána, és a beszélgetés lassan újra indult a szobában.