Négy nap múlva reggel, amikor fésülködés közben kinézett az ablakon, Tamást látta közeledni a kerti ösvényen. Vidáman, ruganyos léptekkel jött a ház felé, csak néha koccantotta le a sétabotját maga elé.
– Erre jártam, gondoltam, meglátogatom – mosolygott Diánára, és egyenesen az arcába nézett, mintha látná. – Nem zavarok?
– Nem. Örülök, hogy eljött – tessékelte beljebb az asszony.
Tamás vele reggelizett, ott maradt ebédre is, és csak késő délután ment el. Diána nem bosszankodott a hosszúra nyúlt vendégeskedés miatt, inkább vidámabb lett a hangulata. Ettől kezdve Tamás minden héten eljött, néha kétszer is. A harmadik-negyedik látogatása után úgy ismerte a bútorok helyét, mintha ebben a házban élne évek óta. Diána pedig megszokta a jelenlétét, és örült neki. Sokat sétáltak együtt az Óceán partján egymásba karolva, hogy Tamásnak ne kelljen használnia a botját. Gyakran megérintette Diánát, különösen az arcát, hogy ismereteket szerezzen róla. Az asszonyt először feszélyezte ez a testi közelség, azután beleélte magát Tamás helyzetébe, és megértette, megszokta.
Egyetlen percig se unatkozott a férfi mellett, mert Tamás mesterien el tudta terelni a figyelmét a vakságáról, erényt kovácsolt a testi fogyatékosságából. Gyakran szórakoztatta őt ügyességi bemutatókkal, amiket kitűnő hallása segítségével vitt végbe, például botjával elkapta a selyemsálat, amit Diána a levegőbe földobott. Vakságának tíz éve alatt tudatosan fejlesztette a hallását, hogy állja a versenyt látó embertársaival. Egyenrangúságának ez a bizonyítási kényszere néha veszélyes helyzetekbe sodorta: megmászta az Óceán partján magasodó sziklaszirtet, pusztán hallására és tapintására bízva magát, kockáztatva minden lépésével a lezuhanást. Diána nem tudta lebeszélni erről az őrült tervéről.
Kezdte megismerni Tamást, és egyre jobban vonzotta az egyénisége. Lenyűgözte a makacssága, ahogy eltéríthetetlenül rótta a maga lelki útjait. Ha valamit elhatározott, még Diána nagy hatása se tudta eltéríteni a szándékától. Pedig nem volt senki más a férfi életében, akihez annyira ragaszkodott volna, mint őhozzá. Tamás vándornak született: folyton úton volt már megvakulása előtt is, amikor Szőkeföldén élt, vaksága tíz éve alatt pedig bejárta a Szárazföld valamennyi országát. Sehol sem töltött néhány hónapnál hosszabb időt. Erdőalján is járt már, Diána szülőföldjén.
– Barátságos arra a táj meg az időjárás, de az emberek közömbösek és unalmasak. Nem szeretik, ha bármi kilendíti őket a hétköznapi életritmusból. Az Erdő közelsége az egyetlen érdekességük. Talán egyszer még visszatérek oda, és bemegyek az Erdőbe.
– Tudod, hogy az Erdőbe tilos bemenni. Nem tudjuk, hol végződik, átkelni rajta lehetetlen. Nem vezetnek benne utak.
– Gondolod, hogy még soha senki nem kelt át rajta?
– Gyerekkoromban hallottam néhány legendát azokról, akik nekivágtak, de egyikük se tért vissza, hogy beszámoljon a tapasztalatairól. Mind odavesztek.
– No nem akarok én beleveszni, csak egy kis sétára gondoltam a fák között, ameddig a hallásom elvezet. A hatóságokat aligha érdekelné, hogy egy vak ember véletlenül betévedt az Erdőbe.
– Én a helyedben nem próbálnám meg – mondta Diána a parti homokban heverészve, de tudta, hogy Tamás elhatározásán nem változtat a véleménye.
– Jól tetted, hogy itt telepedtél le, Zöldszirten. Csak azt sajnálom, hogy Erdőalján nem fogunk találkozni, ha én ott leszek.
Tamás csukott szemmel a nap felé fordult. Diána megbámulta szép szőkeföldi arcát, merészen emelkedő szemöldökét, kemény arcélét. Tudta, hogy Tamás jól érzi magát itt a parton, a közelében, de tudta azt is, hogy előbb-utóbb újra útra kel. A kérdés csak az, mennyi időre elég Diána marasztaló vonzereje.
– A társasági este után miért jöttél el újra hozzám?
Tamás lesimította arcáról a homokszemcséket.
– Mert jó volt nálad. Nem szánakoztál rajtam, úgy kezeltél, mint bárki mást. Nálad egyenrangúnak éreztem magam a többi emberrel.
– A teáscsészék miatt?
– Igen, a teáscsészék miatt. Megtiszteltél azzal a feladattal.
Diána gondolkodott, elmondja-e, hogy az a helyzet akkor az ő érzéketlenségéből adódott, de inkább hallgatott. Végül valami mással törte meg a csendet:
– Én úgy gondoltam eddig, hogy a szánalom már majdnem szeretet.
– Nem – rázta meg a fejét határozottan Tamás. – A szánalom megmérgezi a szeretetet. Nem ad, csak elvesz. Önbecsülést, biztonságérzetet, hitet. Nem kell az a szeretet, amibe szánalom keveredik.
Diána arra gondolt, mekkora szerencse, hogy Tamással nem tizenöt évvel korábban találkozott. Akkoriban valószínűleg mély szánalmat érzett volna iránta. Megpróbált volna erőnek erejével segíteni rajta. Ma viszont fáradtabb annál, semhogy sajnálatot érezzen bárki iránt. Vagy csak megtanulta végre helyesen látni az embereket? Egyszerűen embernek tekintette Tamást, aki viseli a maga jó és rossz adottságait, mint bárki más. Ő az a férfi, akit az élet neki rendelt, itt fekszik mellette a homokban. Miért pont őt, és miért csak most? Buta és hiú kérdés. „Örvendezzetek az örvendezőkkel, a sírókkal pedig sírjatok!”* Ez a feladata, ennyi az egész.
Tamás hamarosan hozzáköltözött, és két évig éltek együtt boldog szerelemben. Két év múlva Tamás útra kelt Erdőalja felé. Diánát nem érte váratlanul, már hónapokkal előbb megérezte a férfi útra hívó nyugtalanságát. Nem súgja többé senki a fülébe: Dia, Diácska. Tamás előtt se volt, utána se lesz senki, aki becézze őt. Mégse próbálta marasztalni. Örült, hogy ilyen sokáig vele maradt.
A férfi távozása után újra visszavonultabb életet élt, csak cigarettaellenes rendezvényeken lépett a nyilvánosság elé. Egész életében irtózott az önpusztításnak ettől az alattomos formájától, és most végre ki is mondta ezeket a gondolatait az embereknek. Negyvenhét éves korában azután szertefoszlott híres egészségének a nimbusza: a sors furcsa fintoraként daganatot találtak a tüdején. A dolognak hamar híre ment Zöldszirten és környékén, mert az itteni orvosokat nem kötelezte semmiféle titoktartás. Diána ezt nem is bánta, legalább nem kellett egészségesebbnek mutatnia magát, mint amilyen valójában volt. A saját bőrén tapasztalta, mennyire bántó a mások szánalma, és megértette Tamás iszonyodását a szánakozóktól.
Úgy döntött, nem lép vissza a cigarettaellenes kampánytól, hanem saját fonák helyzetét, cigarettázás nélkül is kialakult tüdőbetegségét használja ki az elrettentés érdekében. Egyszer egy rendezvény végén kiült a teraszra beszélgetni egy kamasz fiúval, akiről tudta, hogy megrögzött dohányos. Öt perc múlva elfogytak az érvei, a fiú pedig csak nézett rá udvariasan. Sóhajtva abbahagyta a győzködést, és percekig csak ültek egymással szemben. Azután Diána kért egy cigarettát a fiútól, és rágyújtott. Soha nem próbálta még. Gyerekes kíváncsiság járta át, ahogy megérezte a keserű füstöt a szájában, nem is merte igazán letüdőzni, de végigszívta kitartóan. A fiú arcára kiült a borzongás, mert tudott a betegségéről. Hetekkel később jutott Diána fülébe, hogy a fiú már nem cigarettázik. Nagyon boldog lett, nevetni, tapsolni és sírni szeretett volna, de ereje már nem volt hozzá. Egyetlen szigeti tettét sem érezte ennyire értékesnek, mint ezt az elszívott cigarettát. Megbékélt az életével.
Amikor az állapota jelentősen rosszabbodott, bezárkózott a házába, és nem mozdult ki. Tudta, hogy az utolsó szakasz még ezután következik: saját kiszolgáltatottságának a megtapasztalása, mások segítségének az elfogadása. Vajon végig tudja csinálni? Muszáj.
Belső kétségei elől az ablakhoz menekült, az Óceánt nézte a függöny lyukacsos mintázatán keresztül. Ahogy jobbra-balra fordította az arcát, úgy változott a kinti világ a függöny mintáin át, míg végül nem az Óceánt látta már, hanem erdőalji házuk udvarát padlásszobája ablakából. Amadea elfordult az ablaktól, és az íróasztalához ült, amit beborítottak a tankönyvek.
*Biblia, Újszövetség, Rómaiakhoz írt levél 12,15.