Újra tavasz lett, életének huszadik tavasza, és egy napon a templomiak vezetője, Olajfa odajött hozzá. Ősz volt a haja, és ravaszkásan mosolygó a szeme. „Úgy látom, itt az ideje, hogy döntsél Isten mellett. Te is érzed, hogy készen állsz rá?” – kérdezte tőle.
Nem, még tele vagyok kétségekkel! – kiáltotta volna Amadea, de ugyanabban a pillanatban tudta már, hogy ez nem igaz: Isten valósága szétáradt benne és körülötte mindenen, Erdőalján, Szőkeföldén és mindenütt, még magán a nagy Erdőn is, egyszerre áttetszően logikus és lenyűgözően szép lett a világ a maga tökéletességében, és a gondolatai mezsgyéjén megpillantotta a kiéhezett, bűzös bundájú farkast, amint ráveti magát a kedves, védtelen bárányra, és szétmarcangolja, a pofájáról kétoldalt csorog a vér, olyan gyönyörű volt még ez a farkas is, ahogy elejtette áldozatát, hogy Amadea sírva fakadt a boldogságtól, amiért megadatott neki, ami eddig sohase történt meg vele, hogy egyformán gyönyörűnek látta az életet meg a halált, kisírta magát a templomiak vállán, magukhoz ölelték, és mosolygó meghatottsággal nézték, megérintette az ő arcukat is a bárány utolsó lehelete.
Ettől a naptól kezdve érezte, nincs joga sem oka elhagyni ezt az emberi közösséget, még ha tévelyegnek, tévednek vagy szégyenbe hozzák, akkor se, mert jóra vágyók és tudatlanok, mint ő: hiszen nem láthatja mindig szépnek a farkast, élet és halál misztériumát, mert a halál fájdalma újra meg újra megkérdőjelezi majd az élet értelmét, és jönnek majd sivatagos órák, amikor nem tudja magában felidézni ennek a napnak a kristálytiszta boldogságát. Ezért van szüksége a többiekre: hogy bíztassák, emlékeztessék.
Szőlőág annyira otthon volt a világban, hogy mellette Amadea is megtanulta szeretni az addig lenézett tárgyakat és embereket. A fiú nem hagyta többé, hogy szobájában tespedjen, folyton magával foglalkozzon. Elvitte az ismerőseihez, összejövetelekre, koncertekre. De tudott vele együtt ülni, és hallgatni is. Amadea számára nélkülözhetetlenné vált, minden utána kiáltott, ha nem volt vele. Többnyire késő délután érkezett, és késő estig maradt. Sokat várt rá ezekben a hónapokban.
A várakozás furcsa játék: a jegenyéket a szeles ég elé kirakom sorban. Lombokat zizgetek, mögöttük vállad kuckóit keresem az alkonyatban. Játék lett a világ. A vidékre szelet borítok, a földre hullott meggyeket vele kupacba gyűjtetem az úton, amerről érkezel. A babokat magasra futtatom, és hiszem, hiszem, hogy újra itt leszel.*
Szőlőág gyakran éreztette vele, hogy bár sokat jelent a számára Amadea, mellette még ezernyi fontos mozzanata van az életének. A lányt ez bántotta. Teljes, odaadó szerelmet akart, föld fölött lebegést, amit ő érzett. Sokat tépelődött azon, mi a barátság és a szerelem. Kamaszkorában úgy gondolta, örökre magunkhoz láncolni valakit, elbújni valakiben. Kutyahűségéért végtelen szeretetet adni. Rároskasztani arra a másikra a szeretet teljes, majdnem kibírhatatlan súlyát. A körmeimmel kivájnám környező világából, hogy csak az enyém legyen, hogy egészen betölthessem. Látszólag ez volna a szeretet legtökéletesebb formája, amelyben az érzelem egyetlen morzsája se veszne el. Igazából a legrettentőbb tévút. Mégis létező vágy bennem. Nem tudom, honnan, de nagyon mélyről fakad. Valamennyi vágyamnál erősebb, már nem is vágy: ösztön. Ésszel, attól félek, nem szabályozható. Meg tudtam volna őrülni, amikor magaménak – kizárólag a magaménak – tekintett szférájukba valaki más is belépett. Mert mindig belépett valaki.
Amadea úgy döntött, mégis megkísérli ésszel szabályozni, visszafogni az érzéseit. Nem Szőlőág volt az első az életében, aki nem tudta egyszerre befogadni és viszonozni az ő rázúduló, nagy szeretetét, akinek adagolnia kellett önmagát. Aranyvesszővel erről szólt a barátságuk, és ugyanezt élte át valamennyi kamaszkori szeretetkapcsolatában. Hitte, hogy ez a kemény önmegfékezés megéri: eljön az az idő, amikor a férfi otthontalannak érzi majd magát nélküle, mert kitéphetetlenül része lesz az életének. Igaza lett.
Addig azonban sok keserves és csodálatos órát éltek meg együtt a két év alatt, amíg el nem köteleződve szerették egymást. Amadea és Szőlőág is ekkor tapasztalták meg először, mit jelent egy valódi társhoz tartozni, elfogadni a másságát, a hasonlóságát, a gyengeségeit – és gyönyörködni az értékeiben. Ugyan, hol jöhettek ehhez a korábbi szerelmei, távolba vesző vágyakozásai! Szőlőág mellett naponta meghalt valami a régi énjéből, ami gátolta, hogy vele tarthasson, és naponta feltámadt benne valami az elnyomott, öröklött életösztöneiből. Megtanult hegyet mászni és nem félni a magasságtól, a horzsolásoktól. Megtanult a kemény földön aludni, sátorban éjszakázni, nyílt tűzön ebédet főzni, patakban zsurlófűvel edényt mosogatni. Elfelejtette, hogy állandóan magára gondoljon. Megértette, hogy nem kell mindig bebiztosítania magát éhség, szomjúság, hideg ellen. Lassanként elhitte, hogy a világtól nem kell félnie. Szőlőág mellett ezek a dolgok egyértelművé váltak. Mintha egy nagyon vágyott, biztonságot adó kéz belerántotta volna őt, úszni nem tudót a mélyvízbe, és most tanulná ijedten az első karcsapásokat, hogy az új közegben fennmaradhasson, teljes emberré váljon. Kínlódott, örült, és az egészet nem adta volna fel semmiért. És közben érezte: ő is formálja Szőlőág lelkét, hogy egyszer majd végleg együtt maradhassanak.
*Saját vers