Talita

A boldog, mosolygós Isten

A vasárnapi istentiszteleten a minap egy kisgyermekre lettem figyelmes, aki bármerre fordult, mindenkire rámosolygott.

Nem nevetgélt, nem köpködött, nem dudorászott, nem rugdosott, nem tépkedte az énekeskönyvet. és nem is turkált anyja retiküljében, hanem egyszerűen csak mosolygott. Végül anyu már nem bírta tovább: rántott rajta egyet, és olyan hangos suttogással, amelyet egy kisebb színházban az egész közönség tisztán hallott volna, azt mondta:
– Hagyd már abba ezt a vigyorgást! Templomban vagy! – Még gyorsan lekevert egy fülest is, és amikor meglátta a könnyeket legördülni a gyerek arcán, elégedetten nyugtázta: – Na, így mindjárt más –, és ott folytatta az imádkozást, ahol abbahagyta…
Hirtelen elöntött a düh. Úgy éreztem, sír az egész világ, s aki nem, az jobb, ha gyorsan beáll a sorba. Legszívesebben az ölembe vettem volna ezt a könnyes-maszatos kisgyereket, hogy az én Istenemről meséljek neki. A boldog, mosolygós Istenről, akinek kell hogy legyen humorérzéke, ha ilyen hozzánk hasonló csudabogarakat alkotott…
A hagyomány úgy kívánja, hogy hitünket a gyászolók komorságával, a tragikus hősök megterheltségével, a Rotary-klubtagok ünnepélyességével hordozzuk. Minő ostobaság! – gondoltam. Itt van ez a nő, közvetlen közelében a civilizáció egyetlen, utolsó fénysugarának, az egyetlen reménységnek, csodának, az örökkévalóság egyetlen ígéretének! Vajon hová forduljon szegény gyerek, ha már a templomban is tilos mosolyogni?

Erma Bombeck gondolatai – idézi Philip Yancey a Meghökkentő kegyelem c. könyvében