Talita

Keresztény női magazin

Trianonról valójában csak dadogni tudunk

Trianon nekünk, akik Kis-Magyarországon élünk, soha nem lesz olyan kikerülhetetlen valóság, mint azoknak a magyaroknak, akik a történelmi Magyarország elszakított területein élnek. Trianon fájhat nekünk, fáj is, de a hétköznapi életünket soha nem fogja olyan erőteljesen meghatározni, mint a külhoni magyarokét. Trianonról mi csak dadogni tudunk, amikor próbáljuk elképzelni, mit is jelent megélni.

Ezért gondolom úgy, hogy ezen a napon minden figyelmünket, tiszteletünket és együttérzésünket azokra kell fordítanunk, akik elszakadtak az anyaországtól.

Kis-Magyarország lakossága az 1920-as évektől kezdve újjászervezhette a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális életét a saját területén. Azonban soha nem tudott eleget tenni a külhoni magyarokért. Még ma sem, amikor pedig minden eddiginél több történik az érdekükben. A tényt, hogy más országok állampolgárai, nem lehet felülírni. Más országok törvényei érvényesek rájuk és kötelezőek számukra. Hogy ez milyen komoly kiszolgáltatottság, azt mostanában az ukrán nyelvtörvény kegyetlenül megmutatja. Vagy ha a román parlament úgy dönt, hogy június 4-e az országban Trianon-emléknap lesz, akkor megteheti, és idén csak amiatt nem lesz hivatalosan is ünnep ez a nap, mert az államfő az erről szóló jogszabályt még nem hirdette ki. Tehetünk-e ilyenkor valamit az erdélyi, partiumi magyarokért? Azon túl, hogy tiltakozunk, nem.

A külhoni magyarságot mindig fenyegeti az a veszély, hogy az egyes országok politikai életének túsza marad. A magyar kártyát mindig elő lehet venni. Vagy éppen el lehet tenni. Örvendetes, hogy az új szlovák kormányfő, Igor Matovic, éppen eltette, és fogadást adott magyar közéleti szereplőknek a 100 évfordulón a pozsonyi várban, ahol pl. használta azt a fordulatot, hogy „a szlovákok magyar királyai”. Nyíltan beszélt arról, hogy a magyarok lakta Dél-Szlovákiát, amelyet eddig a szlovák politika eléggé elhanyagolt, fel kell zárkóztatni a fejlettebb északi régiókhoz. Ez számunkra evidensnek tűnik, de nem az: Matovic nagy lépést tett ezzel egy újfajta diskurzus felé. Reméljük, nem kerül ezzel olyan politikai zsákutcába, amikor majd elő kell vennie a magyar kártyát.

Amikor gyerek voltam, aztán fiatal, azt mondogatták nekünk nem egyszer a felnőttek, hogy Trianont azért nem kell sajnálni, mert így Magyarországnak csak elenyészően kisszámú nemzetisége van. Azt soha nem mondták nekünk, hogy – akkor még – minimum három millió magyar él a környező országok területén, akik viszont nagyon is megtapasztalják a nemzetiségi lét nehézségeit. Tízéves voltam, amikor leveleztem egy „csehszlovák” lánnyal, aki valójában egy galántai magyar kislány volt. Tizenöt éves voltam, amikor egy ismerősöm mesélt a „román” rokonairól, akik vendégségben jártak náluk, és valójában nagyváradi magyarok voltak. Tizenkilenc éves voltam, amikor a prágai utazási irodában az ügyintéző magyarul szólt hozzám, és felírt egy címet egy papírlapra. Huszonöt éves voltam, amikor Tirolban dolgoztam egy jómódú osztrák családnál, ahol a demens nagypapa folyékonyan beszélt magyarul.

Csak lassan értettem meg, hogy van itt valamiféle szétszóratás, ahol én a centrumhoz tartozom, de sokan bizony a perifériához. Akárhogy osztok-szorzok, nekünk, akik itt élünk, kell a trapézon megtartanunk azokat, akik kénytelenek különleges ellenálló képességet szerezni, kivételes trükköket elsajátítani, hogy a mutatvány sikerüljön, és ne zuhanjanak le a mélybe. Felelősek vagyunk értük.

Miközben a külhoni magyarság óriási erőforrás Magyarország számára nagyon sokféle szempontból, gondoljunk akár a népességre, a múlt emlékeinek megőrzésére, a kulturális életre, a sok művészre, aki a határokon túlról érkezett Magyarországra, a sok-sok külhoni magyar papra, lelkészre, szerzetesre, akik gyakran szintén Magyarországon szolgálnak. Nélkülük nehezebb lenne az életünk.

Felelősségünk mellett tudunk-e mi is erőforrássá válni a külhoni magyarok számára?

Reménykedem benne, hogy igen. Azzal, hogy megpróbáljuk a centrummal összeköttetésben tartani őket. Hogy érdeklődünk az életük iránt, ellátogatunk hozzájuk, vendégül látjuk őket, együttműködünk velük, amiben csak tudunk. A legtöbb, amit tehetünk, az, hogy kapcsolatban vagyunk velük, minél többen minél többekkel. A gyerekeinknek beszélünk róluk, elvisszük őket a magyarlakta területekre. Az EU léte ezt nagyon-nagyon megkönnyíti. Nem beszélve a schengeni övezetről. Használjuk ki ezt a lehetőséget! És reménykedjünk benne, hogy Szerbia is hamarosan uniós tag lesz, s talán egyszer Ukrajna is.

Magam olyan szerencsés vagyok, hogy évente néhány napot a Felvidéken töltök immár hetedik éve. Számomra Trianon valósága például ezekkel az utazásokkal mélyült el. A saját szememmel látom a különbséget Komárom és Nyitra között. Kelet-Szlovákia és Nyugat-Szlovákia között. Elképedek, amikor olyan történelmi műveltségű felvidéki magyarokkal találkozom, akik nemcsak a tudományos tényeket ismerik, hanem az összes legendát, a krónikákat is, mindent, amit egyáltalán tudni lehet! Mert fontos nekik, mert a sajátjuknak érzik a helyet, ahol születtek és ahol élnek.

Mi csak dadogunk, próbáljuk megfogalmazni, amit gondolunk, miközben ők helyt állnak – pontosan 100 éve.

 

Nyitókép: Klausz Péter

Korábbi cikkeinkből:

Globális lehűlés – Felvidéki képeslapok

Erdélyi képek – nemzeti ünnepen

Az erdélyi magyarok pápája


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162