A szeretet professzora
Lehet, hogy nem emlékszem jól mindenre, de a szemére és a jóságára igen.
Később érkezett hozzánk, már megkezdtük a tanévet. 1944-ben minden leventekorú fiatalt fenyegetett annak réme, hogy háborús szolgálatra viszik el őket. A szülők ezért útnak indították a fiaikat az utolsó vonatok egyikével Kárpátaljáról más városba, az ország belsejébe. Ő Debrecenben szállt le a vonatról, és kapott menedéket az egyik bentlakásos intézetben… Azokkal a fiatalokkal, akiktől otthon elbúcsúzott, soha többé nem találkozott, és nem is hallott róluk.
A testvérével együtt jött át, kevés holmit hozva magukkal. Mást alig tudtunk meg róla később is. Csak annyit, hogy mindig segített. Egy-egy testtájék boncolása nagyon aprólékos munka, tudni kell hozzá az anatómiát. Én nagyon ügyetlennek, tájékozatlannak éreztem magamat. De az Ember türelemmel segített. Soha nem vágytam testvérre. Akkor éreztem életemben először és utoljára, hogy jó lenne egy ilyen testvér, aki segít, türelmes, és megvéd a bajoktól.
Gyerekes divat volt, hogy a tantermekben a professzorok előadása alatt kis cédulákon leveleztünk. Néha az Ember is írt ilyen kis válaszokat, amivel lelket öntött belém. Igazi neve germán eredetű, azt jelenti: nemes, készséges. Soha nem hallottam ennél találóbb nevet. Egyik barátnőm csak bársonyhercegnek hívta sötétbarna, bársonyosan csillogva mosolygó szeme miatt. Mi néhányan csak Embernek, a szó legnemesebb értelmében. Arra sem lehetett pénze, hogy befizessen a rendszeres menzai étkezésre. Két előadás közti szünetben leült az erdő melletti piros padra, kicsomagolta az ebédre hozott zsíros kenyeret. De megállt mellette egy szegény asszony, aki sóvárogva nézte a számára finomnak tűnő ételt. Az Ember szó nélkül odaadta neki.
Aztán egy napon nem jött többet az egyetemre. Nagyon igazságtalannak találtam, hogy anyagi vagy bármi más okból kimaradhat. Megvonták tőle az egyetemi ösztöndíjat, mert egyházi intézmény volt az az intézet, ahol szállást kapott kredenciális munkáért (szolgálat a házi munkában, terítés, stb.). Szerettem volna vele megosztani a pénzemet (persze, az apám pénzét), a lehetőséget a továbbtanulásra! Dehát mindez csak egy fiatal hallgató fellobbanása volt az élet igazságtalanságai ellen. Nem tehettem, még csak nem is mondhattam el ebből semmit senkinek.
Életem legnehezebb időszakában pillantottam meg őt, több év után, egy villamoson, a Nagytemplom előtti megállóban. Nagyon hiányzott akkor nekem egy emberi szó, talán megóvott volna mindattól a rossztól, ami ezután várt rám. De nem szólhattam hozzá: segíts most is egy jó tanáccsal!
A szeme kedvesen mosolygott, kicsit meghajolva beszélt a feleségéhez, aki háttal állt nekem, piros kabátban. Az Emberen a jól ismert fekete kabát volt, fekete bársonygallérjával. Ebből is gondoltam, hogy nem gazdagodott meg. Csendben húzódtam meg a távolban, mert azt a kört, amely kifejezte összetartozásukat, nem zavarhattam egyetlen mozdulattal sem. Hiszen még barátomnak sem mondhattam igazán. A barátságot ki kell érdemelni, és én nem tudtam olyat tenni, amivel kiérdemelhettem volna ezt a megtiszteltetést.
Idővel módja lett tanulni, de más pályán. Őszintén örültem ennek, amikor hallottam erről közös ismerősünktől. Nemrég egy rokonom úgy foglalta össze a véleményét róla, hogy egy angyal. Nem tudom, dicséret-e ez egy férfire nézve. De azt biztosan állítom közel 50 évvel megismerkedésünk után, sok beteget ért veszteség amiatt, hogy nem lett orvos belőle. Ő lehetett volna a szeretet professzora.
Ónody Magdolna
A kép csak illusztráció. Forrása
Tweet