„Ha Isten létezne, nem történnének ilyen dolgok!”
– így kiáltanak fel sokan, még a keresztények közül is, ha valami nagyon rosszal szembesülnek. Igazuk van, vagy nincs igazuk?
A kis búzaszem története segít eldönteni a kérdést.
„A búzaszem tökéletesen boldog a csűrben. Víz nem csorog rá, száraz a levegő, a kupacban lévő búzaszem-kispajtások kedvesek, semmi veszekedés, minden nagyszerű. Hogy úgy mondjam: pici búzaszem-boldogság ez a csűrben. Tegyük át a dolgot emberi síkra: emberi boldogság, tisztességes anyagi jólét, sikeres üzletek, jó egészség stb. Kétségkívül nem szabad lebecsülni az emberi boldogságot. Mindnyájuknak kívánom ezt a boldogságot, a búzaszem boldogságát, kinek-kinek a maga csűrjében. De azért álljunk meg egy szóra! Icipici boldogság ez, ha azzal vetjük össze, hogy mivé kell válnunk egy egész örökkévalóságon át.
Elképzelem, hogy a mi búzaszemünk igen jámbor lélek, hálát ad Istennek: Uram, köszönöm, amit adsz nekem, köszönöm ezt a boldogságot, hogy olyan jól érzem magamat itt a csűrben, és azt kívánom, bár örökké tartana ez! És igaza van, amiért köszönetet mond Istennek. Csakhogy vigyázat! Nem lenne szabad a búzaszemnek egy nem létező Istenhez fordulnia! Mert egy olyan Isten, aki egy csűrben élő búzaszemnek csupán csűr-boldogságot teremt és csak azt biztosítja – még akkor is, ha ez a boldogság teljesen jogos –, ilyen Isten, állítom, nem létezik, mert ez nem Isten, ez bálvány. Pontosan ezt az istent tagadja korunkban annyi ateista. Mondhatjuk-e, hogy nincs igazuk?
Egy napon aztán a búzát felrakják egy szekérre, és kiviszik a mezőre. A mező még szebb, még kellemesebb, mint a csűr. Kék ég alatt, napsütésben, a virágok, fák, hegyek, síkságok láttán a búzaszem rádupláz a hálaénekre: Köszönöm, Uram! Olyan gyönyörű minden! Igaza van, hálát kell adni Istennek, amiért olyan szép dolgok vannak a földön. De a búzaszem még mindig búzaszem: olyan Isten, aki úgy intézné, hogy az is maradjon, aki a búzaszemet terméketlenül ott tartaná a csűrben, olyan Isten nincs.
Kiérnek a frissen felszántott földre. A búzát leszórják a talajra: kis borzongás, jaj de hűvös! Mindegy, kellemes, új érzés. Csakhogy aztán beledolgozzák a magot a földbe. Most már nem lát, nem hall semmit, egészen átjárja a nedvesség. És a búzaszem, amely az elkerülhetetlen halál révén most alakul át, most lesz azzá, amivé lennie kell – szép kalász –, vágyakozva gondol vissza a csűrre, ahol valóban boldog volt, csak éppen afféle apró, emberi boldogsággal. És most azt mondja, amit embermilliók mondanak körülöttünk: ha Isten létezne, nem történnének ilyen dolgok. Kár, mert éppen itt lép a színre a valódi Isten, aki átformálta a búzaszemet; tehát a kalász állapotába viszi át. Ez az átalakulás csak a halál révén lehetséges. Az egyetlen létező Isten az, aki növekedésre serkent minket, egyszerű emberi állapotból megistenült emberi állapotba visz át bennünket.
Mindnyájunknak ez a története, ez az ember sorsa. Nincs növekedés átalakulás nélkül, nincs átalakulás halál és születés nélkül!”
Részletek F. Varillon: A hit öröme az élet öröme c. könyvéből
Nyitókép
Tweet