Hová tűnt a Vitány-vár?
Bár kevesebb, mint tavaly, de idén is több tízezer gyerek táborozik szerte az országban. Az egyik tábor véget ér, kezdődik a másik. Most a Pólya Zoltán és felesége, Margó vezette első szári szövő táborba pillantunk be. Egy hét alatt kiderült, hogy a gyerekek egy része utálja a mángoldos tésztát, és az is, hogy eltűnt a Vitány-vár.
Mandulagyulladás
– Szia! Edit vagyok! És te?
– Dávid.
– De hisz az egy fiúnév!
– Igen. Én fiú vagyok! – mondja a vállig érő hajú, nagy barna szemű, tíz év körüli gyerek.
– Te?!
Dávid este korábban lefekszik, mint a többiek, másnap későn kel. Ancsa, Bogi anyukája lázmérőt hoz, megméri, és kiderül: 39.2, lázcsillapítót ad. Dávid láza lejjebb megy, de csak annyi időre, amíg a gyógyszer hat. Délután beviszem az ügyeletre.
– Hogy hívnak?
– Dávid.
– Dávid?! – Kerekedik el a doktor szeme is.
– Azt hittem, lány vagy – mondja, majd megvizsgálja a fiút, akit, hogy már egy kicsit ismerek, véletlenül sem néznék lánynak. (Büszke a hosszú hajára. Amikor másnap megkérem, kössük össze, amíg a konyhában segít, tiltakozik. „Én nem vagyok lány!”)
– Mandulagyulladás – állapítja meg az orvos.
Fagyit ígérek a gyógyszertár után, de nem találunk fagyizót, végül egy csokis jégkrémben kiegyezünk. A pénztárnál a szeme egy rágóra is rátapad.
– Szeretnéd? – kérdezem.
Bólint. Megvesszük, beszállunk az autóba, nem beszélgetünk. Amikor visszaérünk a táborba, szétosztja a fiúk között. Este mesét olvasok, Dávid mellém ül. Bartos Erika könyve, az Anna, Peti és Gergő mindenkit leköt, még a negyedikesek is figyelnek. Hamarosan megalakítják saját családjukat: Dávid Bradley lesz, egy kamasz fiú, tizenhat éves, Bogi, aki a szomszéd házban lakik, valójában nem táborlakó, harminckét éves anya a játék szerint. Anna négy hónapos baba, Szonja kétéves, Luca négy, Aliz tizenhárom éves, Lili tizenöt. Apuka nincs… A lányok dalt írnak, amit a mese után másnap elő is adnak – Tüdőgyulladás a címe.
Első nap szalonna
Másnapra tepsis krumplit terveztem, de túl sok a szalonna és a hagyma, gondolom, meg hát az előző táborban nagy sikere volt a mángoldos tésztának, csináljunk azt, vetem fel Szabolcsnak, aki a főzésben segít.
– Csináljunk, bár péntekre tervezted be – hagyja jóvá.
Darált húst veszek elő, hagymán megdinsztelem, közben Szabolcs és a lányok, Anna és Luca tésztát gyúrnak. Majd kimegyek a kertbe egy ollóval, levágok egy kosárra való mángoldot. Megmosom, az erét lemetszem róla, fokhagymát pirítok olajon, ráfonnyasztom a húsos levelű növényt. Megszórom sóval, felöntöm tejszínnel. Összeturmixolom. Egy réteg tészta, egy réteg darált hús, amit meglocsolok a mángoldos-fokhagymás tejszínnel, újabb réteg tészta, rá sok-sok reszelt sajt, majd a tetejére jön a mángoldos lé. Beteszem az előmelegített sütőbe, kb. negyven perc múlva kiveszem.
– Az illata fantasztikus – jegyzi meg Szabolcs.
– Ebéd! – kiáltok boldogan. A gyerekek jönnek, megterítünk a teraszon, leülünk, megfogjuk egymás kezét – buddhista, majd keresztény asztali áldást mondunk. Szabolcs közben kockákra vágta a kész ételt.
– Tessék! Kérsz te is? Nagyon finom!
– Mi ez? – néz rá bizalmatlanul Csoma.
– Ez? Mángoldos tészta.
– Nekem ne szedj!
– Miért? Kóstold meg legalább!
– Nem. Nem kell. Hasonlít a sóskához.
– De ez nem sóska.
– Nekem se szedj! – mondja Dimitrij is.
– Te sem kóstolod meg?
– Nem szeretem.
– Ettél már ilyet?
– Nem. De nem szeretem.
Marci testvérét, Dávidot lesi, vajon ő eszik-e. Dávid beletúr az ételbe, félretolja.
– Én sem kérek – néz Szabolcsra Marci.
– Én kérek még! – mondja Ábel.
– Én is! Nagyon finom! – kontráz Tamás is.
– Mi lesz a holnapi ebéd? – kérdezi Csoma gondterhelten.
– Sóskakrém leves, és francia hagymatorta – válaszolom.
– És a vacsora?
A vár, ami eltűnt
Csoma az ebéd utáni kézműves foglalkozáson a vékony és sárga fadarabot banánkarikának nézi, este a vacsoránál négy szelet kolbászos kenyeret befal. Másnap összeráncolt homlokkal betűzi a falra írt menüt.
– Hagy-ma-tor-ta. Abban van sóska?
– Nincs, csak hagyma, tojás, és szalonna.
– Én azt nem szeretem – dönti el, és amikor Ancsa megkönyörül rajta egy csokival, hunyorogva kérdezi: – Sóska van benne?
A sóskaleves helyett zöldborsólevest készítünk. Csoma azt sem szereti, bár a galuskákat kieszi belőle.
Harmadnap kirándulunk a Vértesben, a Vitány-várat szeretnénk megnézni. Kék vonal mentén megyünk, de csak nem látjuk a várat. Csoma elfáradt. Megáll, Szabolcsra néz.
– Nézz ide, Szabolcs, bő lett rám a nadrágom – mutatja kis kezével a rést a nadrág és a hasa között.
– Túl sok volt a hagymatorta? – neveti el magát Szabolcs, és a nyakába veszi a nyolcévest.
Közben egyre türelmetlenebbül nézegetek oldalra, hátha meglátom a várat vagy egy jelzést, ami a vár irányába mutat. Jelzés ugyan korábban volt, ami 3 kilométerre saccolta a várat, ahol már legalább ötször jártam, most azonban sehol semmi. Dél van. Egy farakás mellé telepszünk.
Be kell ismernem, nincs meg a vár. Elővesszük a szendvicseinket, falatozni kezdünk. Csendben majszolnak a gyerekek, amikor Dávid megszólal.
– Nem olvastad, Edit?
– Mit?
– Azt, hogy befejeződtek a Vitány-vár elbontási munkálatai.
Margóval, a kézműves tanárral egymásra nézünk, nevetni kezdünk.
– Akkor ezért nem találjuk?!
– Hát persze.
Margó felhívja férjét, Zolit, aki ma délelőtt nincs velünk, hogy elmesélje, elbontották a Vitány-várat.
– Az nem lehet – lepődik meg Zoli – tegnapelőtt a tövében futottam.
Péntek
A gyerekek közben megszőtték életük legcsodálatosabb tarisznyáját, papírsárkányt és agyagállatkát készítettek, megtanultak fonni a nyolcvanéves Erzsike nénitől. Egyik este újra ellátogatott hozzánk a Lásó Lecsó, így autentikus cigányzenére roptuk, Szabolcs közben kenyérlángos tésztát dagasztott, amit Zoli megsütött a kemencében – úgy, hogy azt még Csoma is megette.
Pénteken ebéd után a lányok még egyszer előadják saját maguk által írt színdarabjukat, majd leülünk a fűbe, dinnyét eszünk, és elmondjuk, kinek mi volt a legjobb. Mindennap volt ilyen megosztás, bár az csak arra a napra vonatkozott. Most az egész hetet vizsgáljuk.
– És a legrosszabb?
– Az, hogy véget ér a tábor. Lehetne egy kicsit hosszabb jövőre? – néz rám esdeklően Dávid.
– Mondjuk tíz napos? Vagy inkább egész évben…? Ideköltözünk, jó?
– Igen, legyen egész évben tábor! – kiáltja Dimitrij is.
Bogi, aki nem volt jelen a megosztáson, mert szüleivel lovakat nézett Kisbéren, az üres udvarra érkezik.
– Hol vannak a többiek? Elmentek – állapítja meg könnyes szemmel, és benéz a kemencébe. Hátha elbújtak, és vicc az egész. János, Bogi apukája is szomorú.
– Rossz most a ház. Kihalt, eltűnt belőle az élet. Néha fáradtan jöttünk meg, de milyen jó volt, hogy bárhová mentem, mindenütt gyerekeket találtam, akik vagy hintáztak, vagy fára másztak, vagy szőttek, vagy fürödtek. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Így kéne élnünk.
Konkoly Edit
Táborok:
http://www.elnijo.eoldal.hu/cikkek/kezmuvestabor-grosz-robival/kezmuvestabor.html
http://www.osvenykft.hu/gen/pro/mod/alo/alo_kiiras.php?i_szo_azo=26
Tweet