Talita

„Tiéd e hatalmas, szép ország”

István nemcsak uralkodott, hanem figyelt is, nemcsak szava volt, de belső csendje is. Szemlélődés és tevékenység, uralkodás és szolgálat, magány és közösség kettőssége jellemezte első királyunkat, akinek mindennapi kenyere volt az imádság.

Ritkán beszélünk István királyról mint magánemberről. A tudósok sokat vitatkoznak arról, hogy mit tekinthetnek hitelesnek István legendáiból, amelyekből egy mélyen vallásos, a hivatásának élő, szigorú, de mindenben mértéktartó férfi képe jelenik meg.

Szinte csoda, hogy a kereszténységre éppen áttérő magyarság első felszentelt királya ennyire a magáévá tudta tenni a jézusi értékrendet. A keresztény erkölcsöt a maga számára is követendőnek tartotta, elítélte azokat az uralkodókat, akik csak másokon kérték azt számon.

Egész életében gondot okozott neki az utódlás kérdése. Számos gyermeke született, de fiai mind meghaltak még gyermekként, a felnőttkort csak Imre élte meg. Benne volt apja minden reménysége. A korban egyedülálló módon tanácsokkal látta el őt az uralkodásra, az életben követendő értékekre vonatkozóan. Ezt a művet ma Intelmek címen ismerjük, amelynek hitelességén történészek vitatkoznak. Tény, hogy ez a mű István egyik törvénykönyvének elején szerepel, vagyis egyértelműen a nevét adta hozzá. Látván uralkodói sikereit, nem lehetetlen az sem, hogy az ebben szereplő elképzelések egyenesen tőle származnak.

Imre vadászbaleset áldozata lett 1031-ben, s az egyre súlyosabban beteg Istvánnak számot kellett vetnie azzal, hogy nincs megfelelő utódja. A helyzetébe beleélve magam, azt hiszem, csak az imádság maradhatott neki vigaszul, a Gondviselésbe vetett hit. Milyen különös, hogy István pont Nagyboldogasszony napján halt meg. Mintha az ő oltalmába adta volna át ezzel az országot. Ismerve az István utáni trónviszályok történetét, a Szűzanyának valóban lehetett szerepe abban, hogy a korabeli magyar állam talpon maradt.

Történelmi sikerek

Istvánt – eredeti pogány nevén Vajkot – nem közvetlenül születése után keresztelték meg, hanem tíz éves kora körül. Ma azt valószínűsítik, hogy Géza halálakor, 997-ben még nem lehetett több 15-16 esztendősnél. Géza határozta el, hogy a magyarságnak egy keresztény államot teremt, s ebben a törekvésében fiát, Istvánt tette örökösévé. Két nagyhatalom, a Német-római Császárság és a Bizánci Császárság között kellett ezt a tervet megvalósítani. Külpolitikai szempontból is fontos döntés volt, hogy Géza fiának a bajor hercegi házból kért és kapott menyasszonyt, a mélyen vallásos Gizellát, aki a későbbi II. Henrik német-római császár testvére volt. A dinasztikus házasságok esetében nem volt ritka, hogy gyakorlatilag gyerekként házasodott össze a kb. 14-15 éves István és a 11 éves Gizella. A Magyar Nagyfejedelemség erejét, elismertségét jól szemlélteti, hogy Géza örököse Európa egyik legrangosabb dinasztiájából származó feleséget kaphatott.

Gizella nehéz fegyverzetű lovagokkal és térítő papokkal érkezett hazánkba, akik megkezdték munkájukat, s Géza, majd István hívei lettek. Géza akarata szerint halála esetén a hatalmát fiának, Istvánnak kellett örökölnie, ami megfelelt az ún. primogenitura elvének: a trónt az elsőszülött fiúnak kellett örökölnie. Ez volt a szokás pl. a korabeli Német-római Császárságban is. Sőt, valójában már Géza is ezen az alapon örökölte apja, Taksony hatalmát. De a magyarság hagyományaiban ekkor még élnie kellett a másik öröklési rend, a szeniorátus igényének is. Ennek lényege, hogy a hatalmat a nemzetség legidősebb, még nemzőképes, ereje teljében lévő férfi tagja örökli. Ez tipikusan a nomád, félnomád társadalmakra volt jellemző, hiszen a mozgásban lévő embertömegek feletti hatalmat csak erős férfi gyakorolhatta. A szeniorátus jogán támadó Koppányt István legyőzte. Övé lett a nagyfejedelmi hatalom, majd az országot egyértelműen elkötelezte a római pápa által képviselt kereszténység mellett, s dinasztikus házasságánál fogva bírta a Német-római Császárság bizalmát. Ennek köszönhető, hogy III. Ottó német-római császár és annak egykori nevelője, II. Szilveszter pápa hatására Istvánt 1000. karácsonyán vagy 1001. január elsején királlyá koronázták. Ezzel a gesztussal Magyarország belépett a keresztény európai államok sorába.

A nyugati kereszténységhez való csatlakozás a mai napig jó döntésnek bizonyult. A nyugati és keleti kereszténység határa Európában politikai-gazdasági és kulturális-civilizációs határ is, s annak nyugati felén lenni egyértelműen az Európához való tartozást jelenti. István megkoronázása után legyőzte az erdélyi Gyulát, majd Ajtonyt is, hatalma kiterjedt az egész Kárpát-medencére, s utódainak „hatalmas, szép országot” hagyott, amely a mai napig szuverén állam Európa szívében.

Kóczián Mária

Nyitókép: Pixabay