Veronika másnap az öltözőjében, egy kanapén ébredt. Dél volt már, rendbe szedte magát, azután bement a próbaterembe. Nagyon fáradt volt. A tánckar dolgozott, a Mágus fordítva ült egy széken, a támlájára könyökölt, és néha kortyolgatott az italos üvegéből.
– Jó reggelt, Művésznő – köszöntötte gunyorosan. – Kicsit megviselt a tegnapi nap, úgy látom. Semmi baj, örülök, hogy a nyakadat nem törted ki! Menjél haza pihenni!
Veronika érezte, hogy a Táncmester nem akar vele az elmúlt estéről beszélgetni, pedig egyedül az ő véleményére volt kíváncsi. Jobbnak látta, ha hazamegy és kipiheni magát.
Másnap addig nem tágított a Mágus mellől, amíg el nem mondta a véleményét az előadásról.
– Te magad is érzed, hogy nagyszerű volt. Ilyet csak profik hoznak össze.
– Értetted, hogy miről szólt? – firtatta izgatott mosollyal a lány.
– Azt hiszem, igen. Az egyik kórházi beszélgetésünk jutott róla eszembe. Ha belehelyezkedem a te világlátásodba, akkor te játszottad a kereső, vágyakozó Embert, a Kötéltáncos és a Hegedűművész muzsikája pedig együtt az Istent. Az Isten lement az Emberért a földre, azonosult az életével, azután magához emelte az ő világába.
– Igen, így gondoltam – ragyogott Veronika arca.
– Ha kíváncsi vagy a véleményemre – folytatta hetykén a Mágus –, én nem bontottam volna szét ennyire az égi és földi teret. Egymás mellé rendeltem volna a kettőt, hogy könnyebben áthassák egymást. Persze lehet, hogy ezzel gyengítettem volna a hatást. Lehet, hogy elhibáztam volna hozzád képest.
– Neked szántam ezt a művet születésnapi ajándékul.
– Megtiszteltél vele – hajolt meg feléje a férfi szertartásosan. – De ez több egyszerű ajándéknál. Bizonyságtétel, hogy képes vagy nélkülem is nagyot alkotni. Táncmester lettél, nincs többé szükséged az én irányításomra – A Mágus köhögött, azután folytatta: – Bizonyára kapsz majd új megbízásokat az Igazgatótól.
Veronika zavartan hallgatott, a Mágus pedig nem várta meg a válaszát, elsietett egy találkozóra.
A következő hónapokban a Táncosnő nagyon sokat dolgozott, szinte minden este színpadon volt: a Búcsúzások hetente kétszer, a Himnusz heti háromszor került a közönség elé. Belefásulhatott volna a munkába, de történt vele valami csodálatos dolog, ami boldoggá tette, és megkétszerezte az erejét. Egy fogadáson, amit Fényváros politikai vezetői rendeztek az értelmiségiek és a híres személyiségek számára, megismerkedett az Építésszel, és percek alatt egymásba szerettek. Üresnek éreztek minden pillanatot, ha nem lehettek egymás közelében, alig várták, hogy összesimulhassanak.
Veronika különös könnyedséggel táncolt, a Himnuszban pedig vakmerő mozdulatokat tett, szinte röpködött a kötélen, és nem vett tudomást a Kötéltáncos és a Mágus elképedt arcáról. Úgy érezte, nem érheti semmi baj most, amikor ennyire boldog. Mindenki észrevette rajta, hogy szerelmes. Nem is igyekezett titkolni.
– Vigyázz, még megárt neked ez a nagy érzelem – morgott a Táncmester rossz előérzetekkel, aggodalmasan. A lány csak kinevette. Hogyan is érthetné meg ez a megkérgesedett szívű ember, hogy erre az érzésre várt egész életében? Odaadná minden eddig elért sikerét, a kézfogásokat és hátbaveregetéseket, a mosolyokat és a tapsokat, a pénzt és a rajongást egyetlen vele töltött óráért. A táncra már csak azért volt szüksége, hogy kitöltse a kényszerűségből nélküle telő időt, és hogy megbabonázza, ha eljön a Színházba.
Építész majdnem minden este ott volt az előadásokon. Egyedül bérelt egy páholyt, nem osztozkodott senkivel. Csillogó szemekkel, de rezzenéstelen arccal nézte végig a darabot, a befejező taps közben visszavonult, eltűnt a félhomályban. Nem ment gratulálni Veronika öltözőjébe, nem ácsorgott a folyosón, hanem megvárta valahol kívül a Színházon. A lány pedig alig győzte lerázni a rajongóit, hogy végre rohanhasson hozzá.
A Mágus komoran nézte Veronika változását, és tehetetlennek érezte magát. Végtére is mit vethet a szemére? A vállalt feladatait teljesíti, tehetsége legjavát adja. Nem kérheti számon, hogy miért irányul a lelkesedése másfelé, hogy miért szerelmes. Nem tehet neki szemrehányást, amiért előadás után elrohan, nem vált szót senkivel, még vele sem, hiszen Veronika mindig őrizte magánélete függetlenségét a Színháztól, a munkatársaktól. Mégis félt a jövőtől. Amióta megismerte ezt a lányt, az élet nem volt olyan egyértelműen megvetésre méltó, hideg és üres, mint amilyennek előtte tapasztalta. Már kezdte neki elhinni, hogy korábban tévedett. Egyszer egy könyvben, ami a nevek eredetét magyarázta, rábukkant, hogy a Veronika „igaz kép”-et jelent egy régi nyelven. Megmutatta neki az élet melegséggel teli valóságát, és most elfordul tőle, másra sugározza a szeretetét.
Építész fiatal, és egy új városrész tervén dolgozik, amit a romok helyén már el is kezdtek építeni. Nem az a kimondottan álmodozó típus. Mindannak, amit a jövőbe képzelt, volt realitása vagy legalább megvalósítási esélye. Viszont felkészült rá, hogy az elképzeléseiért keményen meg kell harcolnia.
Veronika számára ő a legszebb férfi. Vállig érő, tarkóján összefogott, fekete hajával akár egyike lehetne a divatmajmoló fényvárosi ifjaknak. De nem tartozik közéjük. Talán túl szögletes az arca és a jelleme. Veronikának tetszik, hogy ritkán mosolyog, csak a szeme ragyogása árulja el, ha lelkesedik valamiért. Tele van kalandvággyal, állandóan szellemi felfedező utakat fut végig. Ilyen belső felfedezőút számára Veronika is, akinek egész lényét, munkáját, művészetét bevonta a maga világába, szinte együtt élte át vele.